2014. április 20., vasárnap

18. fejezet - Nem kell a boldogságod

Hey, sweeties!!

Vége!!
Borral, ötlettekkel, Hurts. Igen, ők régi-új szerelmem vagy 2010 óta. Fogadjátok sok, sok szeretettel! ;-)
Taps*, ugyanis befejeztem, és leadtam minden papírt, beadandót, és egyéb finomságot, ami a záróvizsgára való induláshoz szükséges. A vizsgafilmért újra, és újra köszönök mindent a múlt szombati közönségtalálkozó réztvevőinek, nélkülük nem igazán lett volna a film, ami mellesleg nem miattuk de hóót béna lett. Semi baj, emelt fővel vállalom a kockázatot. :-D
A részről pedig csak annyit: el sem hiszitek, mennyire nagyon izgatott vagyok! Ez egy olyan csavar lesz, amit néhány pletyka, és a Hurts - Happines című száma ihlette. A változatosság kedvéért pedig egy sokatmondó gif az elején. Úúúú, alig vároom a részt!! :-) 

Spoilerveszély:
Érzelmek, nem annyira érzelmek, új szereplő, kirándulás.


xx, Elly

U.i.: Ígérem, a 19. fejezet új gyilkosságot, és újabb morzsákat szór majd a titokzatos dőlt betűs gyilkosról, de ezt az érzelmes szálat el kell varrnom. :-) Köszönöm a megértést!


***



 - Nem vagyok benne biztos, hogy fel kéne oda másznod! - vadul dobogó szívvel futottam Joe után, aki egy kiszáradt fára akart felmászni. 
 - Vivi, lécci... Csak egy kicsit!
 - A-a... És mit monduk majd anyádéknak, ha egy nagy sebbel viszünk haza? Felejtsd el, kislány. Gyere, segíts inkább lebirkózni Benedictet - megadóan sóhajtott, aztán megfogta a kezem, és hagyta, hogy visszavezessem a pokróchoz.

Megérkezésünk után a kockás anyag tömve volt minden finomsággal, mostanra viszont egy ebéd, és megannyi csipegetés után már csak morzsák, otthagyott, félig megevett süteményszélek, és egy jókora mogyoróvaj folt maradt. Na és Grace, ahogy Benedict mellkasát nyomkodja a földre, a "Győzelem" szót kántálva. Homlokára izzadtan tapadt a frufruja, farmerját fűfoltok tarkították, a szeme boldogan csillogott. Alatta Benedict vidáman kacagott, és a gyerek számára hihetően játszotta a legyőzött szörnyet. Idilli kép volt, meg kell hagyni, már akinek igénye van az ilyesmire.
Megmondom tisztára őszintén, én már annyira nem élveztem. Az, hogy a saját unokahúgom nálam van egy hetet, teljesen más. Egyrészt, ő már picit nagyobb, és pontosan tudja, meddig mehet el. Ennek ellenére Joe és Grace folyamatosan a tűrésküszöböm átlépésén munkálkodtak. Bármennyire is kedvelem őket, mégiscsak gyerekek. Én pedig nem szeretem ezeket az emberkezdeményeket. Nem is értem, hogy a középkorban hogyan kezelhették őket felnőttként. Képzetlenek, meggondolatlanok, kicsik, nem tudják ellátni magukat, és Isten tudja, mennyi hibájuk van még. El sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha még pólyások lennének...

Benedict kempingötlete addig tartott, amíg meg nem villant az első vaku egy csipkebokor mögött.
Eszméletlenül bosszantó, hogy sehova nem mehet az ember. Én még csak-csak, de neki lehetetlen. És ezen az sem segített, hogy két gyerekkel kaptak le. Eddig is röpültek már a kósza hírek, hogy több van köztünk munkakapcsolatnál, de most, hogy egy OTTO reklámos családmodell képét játszottuk, rontottunk. Nekem tényleg nincs szükségem erre, de azt hiszem, ő élvezte. Nem mondta ki, de egyáltalán nem sietett összecuccolni, ahogy én. Én csak el akartam tűnni, és hazamenni megnézni egy filmet a gyerekekkel, de ő csak komótosan, félmosollyal a száján hajtogatta a pokrócot.



*


 - Sajnálom, hogy megtaláltak - mosolygott bocsánatkérően Benedict, és leült velem szemben a fotelba. Lefektettük a gyerekeket, most pedig egy üveg bor és Mozart társaságában ejtőztünk a nappaliban. Sokkal szebb lenne, ha nem mindenhol a hipermodern bútorokkal kéne szemeznem. Ha Amadeus ezt látná...
 - Semmi baj. Kezdem megszokni. Csak a lányok miatt akartam hamar lelépni - vállat vontam, és kortyoltam egyet a borból. - De te annyira nem siettél...
 - Tudod, nekem nem lenne teher, ha egy családban élnék. Nem zavarna, ha végre a gyerekeimmel fotóznának. Persze, nem állandóan. Csak tudod...
 - Persze, értem.
 - Te nem akarsz családot?
 - Nem találtam még embert, akinek szülnék, vagy egyáltalán hagynám, hogy gyűrűt húzzon az ujjamra.
 - Kemény szavak ezek.
 - Azt hiszed, egy nő nem boldogulhat egyedül? - a hátamon is feláll a szőr az ilyesmitől. Egy újabb hímsoviniszta, aki meg akar győzni a dumájával, hogy köttessem be a fejem, és fogjak fakanalat. - Az elmúlt években bizonyítottam magamnak az ellenkezőjét. Köszönöm, de ha így megy tovább, az én DNS szálaim nem öröklődnek tovább.
 - Nem túl fényes jövő elé nézel. Tudod, nem minden a biztos anyagi háttér.
 - Egy szót sem ejtettem a pénzről. Tudod, nem minden, hogy felneveltesd a gyereked valakivel, akitől elvárod, hogy kiszolgáljon, és cserébe nagylelkűen egyenjogú félként beszélsz róla.
 - Mi történt veled, hogy így gondolod?
 - Realista vagyok. A házasságok nagy része válással és osztozkodással végződik. Tudod, hogy egy ember maximum három évig szerelmes? Aztán megszokod és eltűröd a társad. Ez így már nem túl habos-babos, nem igaz? - egy pillanatra elhallgatott, aztán bocsánatot kért, és elment. Azt hiszem, ha csak egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy lehetne köztünk valami, most már abban is biztos lehet, hogy senki mással sem lesz semmi.
 - Tudod, engem nem érdekel - pár perccel később egyszerűen csak beviharzott, és megállt velem szemben.
 - Mármint, micsoda? - fogalmam sem volt miről beszél.
 - Nem akarsz senkit az életedben. Rendben. De én benne akarok lenni!
 - De... Benne vagy - értetlenül néztem rá, és az asztalra tettem a poharam.
 - Nem. Nem érted. Vivi! Kedvellek!
 - Köszönöm, én is téged. Remek színész vagy, és csodás ember - idegesen túrt bele a hajába, gondolom felzaklatta a bamba szempár, amivel szembetalálta magát, de eszem ágában sem volt felfogni, hogy mit akar. Pontosan tudtam, mire gondol, de nem vagyok hajlandó feldolgozni.
 - Vivi... - keserűen sóhajtott, aztán egyszerűen csak lehajolt, és megcsókolt. Dermedten tűrtem. Egyrészt lefagytam, másrészt azt akartam, hogy úgy érezze, én semmit nem érzek iránta. - Sajnálom - lassan húzódott el. - Nem kellett volna.
 - Mennem kell. Reggel már jönnek a srácokért.
 - Mi? Haza akarsz menni?
 - Benedict... Nem tudok itt maradni.
 - Miattam ne izgulj. Megleszek.
 - Magam miatt. Bocsáss meg.

Futva szedtem a lépcsőfokokat, a fürdőben a táskába szórtam a cuccaimat, bedobtam a kisutazómba, aztán hívtam egy taxit.
Pár percre leültem az ágy szélére, csak gondolkodni, amíg a taxi megjön.
Mi ütött Benedictbe? Az agyára ment a sok kakaó... Nem lehet más magyarázat rá.
Nem tudhatja meg, hogy én mit érzek. Nem tudhatja meg soha, hogy évek óta másra sem vártam, csak ezekre a szavakra. Soha még csak meg sem sejtheti, hogy mennyire...

 - Nem kell elmenned - a csuklómnál fogva fordított vissza az ajtóban. Pár centire volt az arca az enyémtől, a lehellete égette a bőröm.
 - Nem lehet.
 - Ne csináld ezt velem.
 - Hidd el, most mentelek meg! - sarkon fordultam, a kezemen a szorítás egyszerűen csak eltűnt. Bevágódtam az éppen bekanyarodó taxiba, és vissza se néztem az utánam kocogó férfire.


*

" Megvan Adler?

Titokzatos magas, jóképű férfivel hagyott el a minap egy belvárosi éttermet Vivien Jávor, a hírhedt magyar tévés. Ha eddig sokan szurkoltak Cumberbatchnek, többek között a nem létező szerelmükért rajongó "Cumbervor" csoport, szomorúan közöljük, hogy az idegen határozottan nem a színész a nő oldalán. 
Bár az étterem ajtajának küszöbén külön-külön léptek ki, egy taxival távoztak. Szemtanúk szerint egész este csak egymással voltak elfoglalva, és úgy itták egymás szavait, mint a jó vörös bort, míg Benedict otthon búsakodott. Minden oka meg is volt rá, hiszen ha igazak a kósza hírek, a szőke szépség a nemrégiben vele és a Freeman gyerekekkel eltöltött hétvége után kikosarazta a modern Sherlockot. 
Vajon az igazi Sherlock megtalálta a hozzá tartozó Adlert? Eddig azt hittük, Cumberbatch csak azért kapott kosarat, mert Jávor híresen nem a romantika prototípusa, most mégis úgy tűnik, egyszerűen csak a megfelelőre várt.

Daily Express 2014. augusztus 23."


 - A rohadt életbe! - csaptam le dühösen a konyhapultra. A neten találtam az első cikket. Tudtam, hogy lekaptak engem, és Jamie-t, de igazán várhatnának, vagy mit tudom én... Hagyjanak békén. 
 - Minden oké? - érdeklődött Ben a reggeli kávéja mögül.
 - Hogy lenne? Most mindenki azt hiszi, hogy együtt járunk...
 - Miért, nem? 
 - Jó reggelt, fiatalok! - csapódott be a bejárati ajtó, és felbukkant Jamie, ezzel pont időben belémfojtva a szót.  - Mi újság?
 - Címlapon vagytok - közölte tárgyilagosan Ben, mintha csak az esős reggelről beszélne.
 - Remek... Egyszer úgyis megtudták volna - vont vállat Jamie, aztán mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, kivett egy tányért a szekrényből, egy kést a fiókból, aztán letelepedett mellém, és komótosan egy pirítósért nyúlt.
 - Igaz. Szóval, Vivi, akár meg is nyugodhatsz - Ben hirtelen hörpintette ki a poharát, aztán felpattant, és szedelőzködni kezdett. Késésben volt. Már akartam mondani... - Mennem kell, vagy leszedik a fejem. Agyő! Trisztán, - biccentett először Jamienek, - Izolda - aztán nekem. Én csak a nyelvem öltöttem rá, ő meg mosolyogva csapta be maga után a bejárati ajtót.
 - Nem gondolod, hogy ez sok? - fordultam a mellettem ülő mellé.
 - Ezt akartuk, nem? Így elsiklanak a többi mellett.
 - Tudom... De mégis.
 - Benedictért aggódsz?
 - Féltem. 
 - Inkább magadat kéne. 
 - Nem láttad a szemét, amikor beszálltam a taxiba....
 - És akkor is akarod látni a szemét, mikor megtudja az igazat? Ez nem olyasmi, amit az ember csak megbeszél az ötórai tea mellett.
 - Tudom. De... Hagyjuk. Jobb így. 
 - Nekem mindenképpen - vigyorgott pimaszul Jamie. 
 - Nem minden részét játsszuk el - csaptam a vállára gyengéden.
 - Komolyan? - a szeme elsötétült, vadul rántott magához. 

Követelőző volt a csókja. Belenyőgtem a szájába, ő pedig az ölébe kapott, és egyszerűen a szobámba cipelt. 

Jó... Lehet, hogy minden témát kivesézünk.

3 megjegyzés:

  1. Mint mindig most is egy remek résszel érkeztél. Nagyon tetszett, és alig várom, hogy tovább olvashassam ezt a fantasztikus regényt. (:

    VálaszTörlés
  2. Tetszett! Csak így tovább, és hamar hozd a következő részt! :)

    VálaszTörlés