11. fejezet - Az igazi Jávor Vivien

Hey, sweeties!

Nagyon sajnálom, hogy nem jelentkeztem.  tudom, hogy mindig ezt csinálom, de higgyétek el, nem szánt szándékkal.

Nagyon köszönöm azoknak az embereknek, akik még kitartanak mellettem, és azoknak is, akik csak idetévednek, és pár szóban elmondják a véleményüket.
Kicsit rövid résszel készültem, de a mai küldetésem, hogy Vivit megismerjük, és kicsit foglalkozzunk azzal, hogyan is jutott el idáig, és mi is játszódik le benne. 

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!

***

 - Egyszerűen csak... - a hangom elcsuklott.

 - Még mindig függ tőle - bólintott Lynette, a pszichológusom.

 - Persze, hogy függök tőle!A mentorom! Ha ő nincs, sosem jutottam volna idáig. A BBC-nél dolgozom! - kicsit felhúzott. Hangulatember vagyok, de most kihozott a sodromból. Nem szeretem ezt a témát boncolgatni.

 - Valóban a maga álma volt ide jönni?

 - Hogy érti ezt?

 - Tényleg maga akart a BBC-hez jönni? A maga álma volt, hogy bűnügyekkel foglalkozzon?

 - Mégis kié lett volna? - felháborodottan dőltem előre a székemben. - Maga szerint rám erőltette? Tudja, mit? Ha valamit, hát ezt megtanultam a gyilkosokról: egyetlen olyan ember sem lesz áldozat, aki nem hagyja magát. Látszik. A kisugárzása elárulja, hogy milyen erős jellem. Én annak tartom magam. Nem hiszem, hogy csak a volt főnököm kényszerített bele abba a szakmába, ami mindig is vonzott. 

 - És a kémia?

 - A kémia gyönyörű. Az egész életünket behálózza, nélküle nem is léteznénk. Anyagok nélkül ugye nincs a világunk sem. De nem ez az én utam. 

 - Akkor mi a magáé?

 - Nem figyel rám? A világ egyik legnagyobb tv társaságánál dolgozom. Segítek a Metropolitannek, és forgatókönyveket írok. Maga szerint a kertészkedés lenne az utam? - cinikus voltam, de nem értettem, vagy inkább nem akartam érteni, hogy mire akar kilyukadni. 

 - Ha boldog lenne, és elégedett, nem járna hozzám.

 - Nem is ezt mondtam. A boldogság sokrétű. A munkámban boldog vagyok.

 - Valóban az lenne? Meséljen nekem kicsit a volt főnökéről.

 - Számtalanszor beszéltem már róla - tüntetőleg fontam össze karjaimat magam előtt.

 - Nem baj. 

 - Ági... - mélyet sóhajtottam. Nem tudom, mit kéne most mondanom, hogy békén hagyjon. - Határozott, és céltudatos. Ha valamit akar, azt megszerzi. Rengeteget tanultam tőle. Amikor 20 évesen hozzá kerültem, olyan voltam, mint Bambi az erdő közepén. Elesett, nagy őzike szemekkel. Ági megtanított mindenre, és segített. Megtanította, hogy adjam el magam, hogy legyek határozott, hogy érvényesüljek egy olyan világban, ahol a külső szemlélő engem csak egy elesett szőke szépségnek hisz. Ági a barátom. Nem csak az lebegett a szeme előtt, hogy milyen munkaerő vagyok, hanem én is érdekeltem. Kíváncsi volt arra, mi van velem, miről mit gondolok, mi történik körülöttem, és erre hogy reagálok. Azt hiszem, valamiféle tanítványt látott bennem, akivel érdemes foglalkozni. És ezzel iszonyú nagy terhet rakott a vállamra. Sosem értettem, miért én. Mi bennem olyan különleges, hogy érdemes vagyok arra, foglalkozzon velem. Rengeteget bakiztam, főleg az első években. És kétségeim voltak. 

 - Kétségei? - már amikor kimondtam, megbántam, tudtam, hogy Lynette ráharap.

 - Igen. Bevallom, az is megfordult többször a fejemben, hogy hagyom az egészet, és valahol külföldön új életet kezdek. Sosem volt elég merszem hozzá. Egyrészt, életem végéig bűntudatom lett volna, hogy elhagyom Ágit, másrészt szerettem, amit csinálok. 

 - Úgy érezte, szüksége van magára?

 - Tudtam. Erős nő, de ha valamit rám bízott, azt éreztem, azért teszi, mert tudja, hogy meg tudom csinálni. Azt éreztette, hogy az az Én feladatom, és csak én tudom megcsinálni. Ezzel is arra ösztönzött, hogy nyomjam tovább. Nélküle sehol nem lennék a szakmában. 

*

 - Nem hagyom ott - vakkantottam foghegyről, és tovább bújtam a gépem.

 - Akkor sem ártana valami olyan melót keresned, ami fizet is - kötötte az ebet a karóhoz apu.

 - A krimijátékokból lesz pénzem. 

 - Mikor? Ez már hányadik előadásotok?

 - Majd - ezzel a mondattal csaptam be a laptopot, és a telefonommal a fürdőbe menekültem. Utáltam, ha ezt felhozza, és folyton felhozta. Tény, hogy még nem volt fizetős melóm, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy egyszer majd ezekből annyit profitálok, hogy minden szakmabeli engem fog irigyelni. Kicsiből lesz szép az életrajzom, nem igaz? 

A wc tetejére ültem, és bedugtam a füleim. Tired Pony üvöltött bele a hallójárataimba, és egy rövid ideig csak erre koncentráltam, kizárva mindent. 

Féltem. Féltem, hogy apunak igaza van, és soha nem lesz olyan lehetőségem, amivel az élvonalba küzdhetem magam. Én nem akartam mindent egy csettintésre, csak azt szerettem volna, ha látom a fényt, az alagút végén. Nem akartam én milliós bevételeket fél év tanulás után, csak, hogy azt érezzem, hogy tartok valahova. Abigél nemrég jelentette be, hogy sikerült melót szereznie. Egyre jobban foglalkoztatott a pénz kérdése is, így amikor jött vele, bevallom, elszorult a torkom. Megijedtem, hogy nem jól döntöttem. Tudom, hogy alkalmatlan lennék bármiféle diákmunkára. Semminek éreztem magam. Egy senkinek, aki semmihez sem ért, és nem tudja, mi a célja. Ennyit számítana a pénz? Ilyen anyagias lennék? Rendben, nem vagyok fényevő, de... 

Nem tudom, mi van velem. Mi van, ha sosem leszek az, akit Ági lát bennem? Ha belebukok? Istenem... Szinte biztos, hogy a Dunába ölöm magam. Nem tudom, mit kéne tennem. Talán lenne esélyem Abigél mellett, de akkor cserben hagynám Ágit. Hogy tehetnék ilyet? Ő bízik bennem. Nem hagyhatom ott. Addig leszek mellette, amíg ő el nem küldd. 

*

Összegömbölyödve ültem a kanapén, és a tv-t bámultam. 

Lynette felzaklatott. Neki ne az lenne a dolga, hogy rendbe tegyen? 

Nem tudom, miért akarja folyton bebizonyítani, hogy Ági keze alatt élek a mai napig. Úgy kezel, mintha nem lenne saját véleményem, és Ági irányítaná az életem. Nem igaz. Rendben, naponta beszélünk, de évek óta én hozom a döntéseim. Sosem döntött helyettem. Mindig hagyta, hogy magamtól jöjjek rá a dolgokra. Ági nem akar megváltoztatni, a saját képére formálni. Egyszerűen csak azt akarta, hogy jó legyek abban, amit csinálok.
És én jó vagyok benne.

 - Halló? - a hivatalos hangom vettem elő, nem kell senkinek tudnia, hogy lelki sérült vagyok.
 - Vivien? Itt Benedict Cumberbatch - Szent szar az oltáron...
 - Igen, tessék - a hangom magabiztosan csengett, de belül iszonyúan begyulladtam. Mit akarhat?
 - Nemrég láttam, hogy megoldódott az ügy, amiben segített a rendőrségnek. Maga is benne volt a hírekben. 
 - Ó, ez remek...
 - Csak gratulálni szerettem volna, és megkérdezni, hogy este nincs-e szabadideje folytatni a szakmai diskurációnkat. 
 - Ö... Természetesen. Ráérek.
 - Remek. Akkor a szokott helyen vacsora? - kicsit elgondolkodtam, de leesett, hogy a White Lionra gondol.
 - Tökéletes. Hánykor?
 - Sajnos csak 8-kor szabadulok a színházból. Fél 9 megfelel?
 - Ott leszek.
 - Rendben, viszlát, Vivien!
 - Viszlát! - ó, öregem... Nem hiszem el hogy ennyi év után is ennyire megveszek ezért a paliért.

3 éve jött ki a Sherlock, azóta nem is létezik más, csak Ő.
Úgy beszélek, mint valami bugyuta tinédzser. Nem vagyok belé szerelmes, és nem veszek meg, hogy legyen közös képünk, meg autogrammom, csak egyszerűen imádom amit csinál, és ahogyan csinálja.
Egyszer olvastam, hogy azt mondta, nem érti, miért állnak ennyien sorba a szignójáért és a képéért. Hiszen az nem egy szelet a munkájából, csak jelentéktelen csekélység.
Egyetértettem vele, de természetesen mindent megadtam volna, hogy aláírjon nekem egy apró cetlit.
És lám, már másodszorra fogunk együtt enni.
Lohasztó belegondolni, hogy semmit sem érez irántam...