10. fejezet - A tizenéves szörny III/3.

Hey, sweeties!

Két dolog szerint jubilálunk: a gyilkosság befejező része, valamit a 10. fejezet!! Juhúúú! :-) 
Eddig 16 feliratkozóm van, - vagyis a blogger szerint 19, csakhogy kettő szellem feliratkozó -, eddig összesen 4095-en látogató tévedt az oldalra, 14-en iratkoztak fel Bloglovin-on, 35-en vagyunk a Facebook oldalon, 126-an nyomtátok meg a tetszik gombot, és 63 megjegyzés érkezett (oké, ennek a fele én vagyok). Ezek nagy számok, ahhoz képest, hogy azt hittem, senki nem fogja olvasni a történetet, szóval KÖSZÖNÖM mindenkinek, aki eddig velem volt, és ezután is kíváncsi a pofámra. ;-)

xx, Elly
Kommentálni, pipálni ér!!

Igaz történet alapján.

FACEBOOK OLDAL

***

 - Mi a szart vegyek fel? - ordítottam a szekrényem előtt, és hogy hatásosabb legyen, a lábammal is dobbantottam egyet. Eddig a selyem alsóruhámat sikerült felvennem, leheletvékony harisnyával, és a megfelelő fehérneművel. Ben éppen a nagy kitörés pillanatában haladt el a szobám mellett, egyetlen félpillantást vetett rám, ezen kívül minden figyelmét a müzlijének szentelte. 

 - Vegyél már fel valamit! - tolatott vissza. - Az orromon fojott ki a tej. Nem mászkálhatsz hiányos

öltözetben, ha férfi lakótársad van, főleg nem így!

 - Ne haragudj, de teljesen begyulladtam... Még soha nem reggeliztem Benedict Cumberbatchel...

 - Ha így mész, szerintem meggyőzöd a klingonok* létezéséről is.

 - Nem vicces, Ben! Tudod, milyen utálatos velem?

 - Édesem... Valaki nem esett hanyatt a boci szemeidtől? 

 - Ez igenis új! 

 - Sajnálom - vágott fancsali képet, de tudtam, hogy nem őszinte. Hát sajnálom, hogy neki nincs ennyire nyerő arcszerkezete. Nem tehetek róla, hogy jó géneket örököltem.

 - Inkább segíts.

 - Nincs az az Isten! Egy; nem adom el a lelkem az ördögnek, hogy ruhát válogassak egy lánnyal, kettő; a személyes véleményem szerint már így is túl sok a textil rajtad. És, ha most megbocsátasz: kinn vár a reggelim - meg sem várta a visszavágásom, letelepedett tévézni az átkozott müzlijével. - Amúgy a kék ing egész jól áll!

 - Kösz - mormoltam az orrom alá, és elővettem a kék inget. 

 - Ne várj, nem tudom, mikor jövök. Délután a rendőrségre kell mennem - ezt mind szántam köszönésképpen Bennek, és pár perc múlva már a The White Lion címét mondtam be a taxisnak. Érdekes, ahányszor taxiba ülök, a Sherlock első évadának első epizódja jut eszembe, amikor egy taxis öl. Vagyis játszik az áldozatokkal, akik végül meghalnak. Vajon Sherlock a jó pirulát választotta volna? A rózsaszín tanulmány. Talán a legjobb része az egész sorozatnak, ami persze már Moriarty-t is sejteti. Imádom azt a fickót. 

*

Benedict háttal állt nekem, ahogy leparkolt a taxi. Fizettem, óvatosan léptem ki a magassarkúmmal, aztán pár pillanatot egy helyben topogtam. Kocogtassam meg a vállát? Vagy egyszerűen lépjek elé? 

Az, hogy ennyire határozott megjelenése van, bevallom, összezavart. Lányos képzelgéseimben nem volt helye annak, hogy ellenszenves lehetek neki, és őszintén szólva, nem is nagyon értettem, hogy miért nem kedvel. Engem mindenki kedvel.

Édes Krisztusom, még hátulról is tökéletes. Sötét szövetkabátot viselt a csípős őszi idő ellen, egyszerű, szürke sálja kilógott a gallérjánál, sötét farmer és hozzá illő cipő volt rajta. Hosszú ujjaival végigszántott göndör, sötétre festett fürtjein, aztán újra a zsebébe süllyesztette a kezét. 

Hát jó, nem állhatok itt az örökkévalóságig. 

 - Üdv - a vállkocogtatást választottam, és a lehető legmegnyerőbb mosolyom. 

 - Jó reggelt - biccentett Benedict. Ekkor vettem észre, hogy még a fél cigijét nem szívta el. - Nem zavarja? - bökött a füstölgő szálra.

 - Nem, magával tartok - előkotortam a táskámból a dobozom, ő öngyújtóval kínált.

 - Könnyen idetalált?

 - Taxival jöttem. Neki egész jól ment.

 - Értem.

 - Régóta vár rám?

 - Alig pár perce. Nem vészes - ezek után csendben füstöltünk, később a rendelésünkön kívül sem esett szó egy darabig köztünk. Szép kis megbeszélés. - Szeretnék bocsánatot kérni.

 - Hogy? - őszintén meglepett. Tényleg nem értettem, miről beszél.

 - Az eddigi viselkedésemért. Általában nem vagyok ilyen. Tudja, nehéz hetek vannak mögöttem. És őszintén szólva, úgy éreztem, az igazgatóság nem biztos a tudásomban, hogy a nyakamra küld valakit.

 - Én nem azért vagyok, hogy magát kormányozzam.

 - Tudom. De azért is. Eddig nem kellett külön embert arra tartanunk, hogy hogyan legyek Sherlock.

 - Mert nem is kell - mosolyogva ráztam a fejem, és ettem egy falatot. - Én nem azért jöttem, hogy magából Sherlockot csináljak, hanem hogy ügyet adjak a keze alá, hogy továbbra is Holmes maradhasson. Az, hogy ezek felett én elmondom, hogy reagáltam adott helyzetben, nem kőbe vésett szabály a maga számára. Csak, amolyan útmutató. Én csak tanácsadó vagyok. 

 - Ahogy hallottam, egész jó.

 - Nincs sok versenytársam - ó, igen! Megmosolyogtattam!

 - Sajnálom a társát - témát váltott, és tudom, kire gondolt. Horváth.

 - Honnan tudja?

 - Én vagyok Sherlock Holmes. Elfelejtette?

 - Én kérek elnézést - nevettem keserűen.

 - Jól van? Mármint, tudja. 

 - Nos... - haboztam. Ennyire nyíltan még senki sem kérdezett rá. Áthatóan mért végig, tudtam hogy a válaszra vár. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom. Ügyetlenül kotortam elő, ő újra elmosolyodott, bár nem tudtam, hogy a Sherlock zenéje miatt, vagy mert megúsztam a választ. - Elnézést - néztem rá bocsánatkérően, ő csak a fejét rázta. - Tessék, Jávor!

 - Vivien! Hubbard vagyok. Elkaptuk. Be tud jönni?

 - Mi? Most?

 - A lehető leghamarabb. Velünk nem hajlandó beszélni. Talán magával...

 - Ahogy tudok, benn vagyok!

 - Rendben, akkor siessen! - nem várt, bontotta a vonalat.

 - Minden rendben? - kérdezte Benedict.

 - A Yardtól hívtak. Elkapták a gyilkost, akit egy hete keresünk. 

 - Maga már a Yardnak is segít? - nézett rám meglepetten.

 - Úgy tűnik, a hírem előbb ért ide, mint én. Tudom, gyakorlatilag semmit nem beszéltünk meg, de a lehető leggyorsabban a rendőrségre kell érnem.

 - Elvihetem? Isten tudja, mikor fog taxit ebben a csúcsforgalomban. 

 - Igazán nem kell. Ha valami dolga van...

 - Az egész délelőttöm szabad.

 - Akkor indulhatunk - Benedict kecsesen intett egy pincérnek, és a lehető leggyorsabban rendezte a számlát. Ragaszkodott hozzá, hogy fizessen. 

A kocsiig vezető úton újabb csen telepedett közénk, amit most nem bántam, ez termékeny csend volt. Hagytam, hogy kinyissa nekem az anyósülés felöi ajtót, aztán ő is beszállt, és már indultunk is. Egész úton azon kattogott az agyam, hogy hogyan fogom szóra bírni a tettest, és hogy egyáltalán beszélni tudok-e vele. Eddig nem kellett sokat törődnöm kihallgatásokkal. Ez Horváth dolga volt. Egyedül vele beszéltem, miután elkapták.

Hirtelen elfutottak az emlékek, a szemeim előtt megelevenedett az a négy és fél óra, míg mindent kihúztam belőle. Egy kósza könnycsepp buggyant ki a szememből, amit sajnos nem tudtam Benedict elől elrejteni.

 - Jól van? 

 - Persze. Csak... Mindegy. 

 - Megjöttünk. 

 - Köszönöm, hogy elhozott.

 - Semmiség. 

 - Akkor találkozunk a forgatáson.

 - Ott - bólintottam, és kicsusszantam  a kocsiból. Csak akkor mertem visszanézni, amikor már a bejárat előtt álltam, de addigra ő már eltűnt. Megköszörültem a torkom, és határozottan elindultam életem második kihallgatása felé.

*

 - Hogy kapták el? - kérdeztem suttogva az egyik rendőrt, azt hiszem Stanleyt a kihallgatószoba rendőrökkel tömött felében. Mindenki kíváncsi volt rá, ki lehet az a szörnyeteg, aki ilyen különös kegyetlenséggel megölt valakit.

 - A hulla mellett volt egy fecni egy pszichológus címével. Gyerekbűnözőkre specializálódott. Meglátogattuk, elkértük a betegei listáját. Eleinte jött az orvosi titoktartással, aztán elmagyaráztuk, hogy lehet, hogy egy betege legyilkolt valakit. Hatodik próbálkozásra találtuk meg Pomery-t. Gyanúsan viselkedett, és menekülni is akart, mikor megemlítettük neki a meggyilkolt nőt. Szóval behoztuk, de azóta egy szót sem szól - Hubbard éppen kezdte elveszteni a fejét az üveg másik oldalán.

 - Mióta van benn vele?

 - Két órája. Csak egyszer ment ki telefonálni.

 - Engem hívott. Hívjátok ki Hubbardot. Be akarok menni a fiúhoz. 

Hubbard hálásan nézett rám, amikor kinyílt a kihallgató szoba nehéz ajtaja. Arcán fáradtság és ingerültség tükröződött. Biccentett, ahogy én is, aztán beléptem a kis szobába. Hasonló volt, mint otthon, bár ez inkább emlékeztetett egy filmes díszletre, mint a Teve utcai. Szürke falak vettek körül, a szoba közepén egyetlen olcsó, faasztal, két krómszékkel foglalt helyet.
Az egyik széken egy fiatal tizenéves srác ült. Barna haja a szemébe lógott, és láthatólag nagyon el volt foglalva vele, hogy gyűrögesse a pulóvere ujját.

 - Szia. A nevem Vivien Jávor - az aktáját, amit elvettem Hubbardtól, az asztalra tettem, és leültem a fiúval szemben. - Nem kell aggódnod, nem vagyok rendőr - még csak fel sem nézett. - Azért vagyok itt, hogy beszélgessünk.
 - Nincs szükségem újabb agyturkászra - suttogta alig hallhatóan.
 - Nem vagyok orvos.
 - Akkor ki maga? - felkeltettem az érdeklődését, zöld szemeit rám emelte.
 - Tanácsadó.
 - Mint Sherlock Holmes?
 - Pontosan. Nem akarsz mesélni nekem a lányról?
 - Meghalt.
 - Ezt én is tudom. Miért ölted meg?
 - Lejárt az ideje.
 - Ez mit jelent?
 - Hogy meg kellett halnia.
 - Elkövetett valamit ellened? Vagy bárki ellen?
 - Minden nő elkövet valami rosszat az emberiség ellen.
 - És mi az?
 - Megszületik - Jerome Pomery velejéig romlott volt. Most már csak azt kell kiderítenem, mitől lett ilyen.
 - Miért gyűlölöd ennyire a nőket? Hiszen alig vagy 17.
 - Az anyám elhagyott, mikor 14 lettem. Előtte mindenesetre bevezetett a testi élvezetek útvesztőjébe, amit csak ő élvezett. Azt mondta, örül, hogy fia született, mert így bármikor csillapíthatja a szomját.
 - Miért hagyott el?
 - Teherbe esett. Feltűnő lett volna, hogy nincs más férfi az életében, csak én, és ő mégis bekapta a legyet. Lássuk be, a szeplőtelen fogantatás kizárva.
 - Szóval megerőszakolt.
 - Ennyire nehéz elhinni, hogy egy nő is képes rá?
 - Nem mindennapi. De élvezned kellett, hogy képes legyen rá.
 - És ez az, amiért még jobban utálom. A fertőzött, ocsmány természete, amit én is örököltem.
 - Szóval ezért erőszakoltad meg Liliant - bólintottam, tartva a szemkontaktust. Jerome előredőlt, úgy válaszolt.
 - Én mondtam neki, hogy élvezze. Megtette.
 - Ezért kellett meghalnia? Mert hallgatott rád?
 - Azért halt meg, mert nő. Minden nőbe a romlást kódolták. Élvezte, hogy megerőszakolják. Élvezte, ahogy tépem, ütöm. Csak az számított neki, hogy kielégüljön. Nem zavarta, hogy a mocskos földön fekszik, és egy kölyök tolja hátulról. Úgy nyögött, mint egy utolsó kurva - az utolsó szavak fröcsögve törtek elő a fiú szájából. Mindent megkaptam, ideje volt távozni.
 - Tudod, Jerome. Az ember hajlik a romlásra. De nem vele születik - felálltam, és anélkül, hogy ránéztem volna, kisétáltam.


 - Maga zseniális! - lépett mellém Hubbard, és megveregette a vállam.
 - Köszönöm. Azt hiszem, nem is rossz, így második alkalomra.
 - Hétfőre megkapja a teljes aktát, aztán viheti Sherlocknak.

*Star Trek.