9. fejezet - A tizenéves szörny III/2

Hey, sweeties!

Igyekszem, igyekszem, aztán most itt vagyok. :-)

Az előző fejezethez kapott kommentnél, ami Szilvitől érkezett, leesett, hogy hullaházba tart Vivi, és hogy mennyire tudok most neki segíteni, hiszen egy hete ott forgattunk! Köszönöm, hogy eszembe juttattad! :-)

Szóval most főleg ennek szentelek nagy figyelmet, a többi meg majd jön, sodródik, ahogy az lenni szokott. 
Figyelem, a fejezet tartalmazhat olyan kifejezéseket, történéseket, ahol néhány embernek visszakúszhat valami a torkán a vacsiból.

Alarm, alarm!! A szereplők listája fissült, hiszen néhány otthonival már nem találkozunk, viszont rengeteg új arc érkezett.

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!


Igaz történet alapján.

***

Életemben először 19 évesen voltam hullaházban, igaz, akkor egy forgatás miatt. Mivel egész életemben a krimik és a bűnügyek világában forogtam, ez volt az egyetlen, ami igazán le tudott kötni, így természetesen baromira be voltam gyulladva, hogy megyünk. 

A Honvéd Kórház bonctermében voltunk. Rögtön a beöltözés, a divatos kék műanyagköpenybe, zacsi a lábra, és mehetsz. Első nekifutása, ami ledönt az a klórszag, vagyis a fertőtlenítő, amit idővel felvált a nyers hús szaga. Mivel kémiatanulmányaim során volt időm hozzászokni ezekhez a szagokhoz, nem voltam túlságosan hanyatt esve. A fickó, aki az interjúalanyunk volt, mellesleg teljes életnagyságban boncmester, azzal indított, hogy körbevezetett minket. Amikor elindul az ember, először egy ablakos szoba nyílik a folyosóról, ahol az elhunyt családtagjai azonosítják az illetőt. Ezután veheted fel a kifutóra szabott ruhákat, aztán irány a tényleges boncolás helyszíne. Mivel eddig nem sok hullaházban fordultam meg, főleg csak a Honvédében, így csak azt tudom, hogy működött. A boncterem mellett először a hűtőket láttuk, szépen felcímkézve, ami jelezte, hogy valaki fekszik a nehéz fémajtók mögött. Istenem, mennyire szerettem volna kinyitni egyet... Tudom, elég morbid, de akkor még rá voltam startolva a témára, hogy hullát lássak. Aztán a rendőri évek kiölték ezt belőlem... Láttuk még a fürdető részt és megtudtuk, hogy a súlyosan túlsúlyos emberek nem férnek be ezekbe a kis dobozokba, az ő hűtésüket konkrét szobányi hűtőkkel oldják meg, és hogy az azonosítatlan hullák fagyasztóba kerülnek. 

Aztán jött a klasszikus boncterem az asztalokkal, műszerekkel, eszközökkel. Igazából teljesen úgy nézett ki, mint bármelyik filmben, csak itt nem volt derengő kék háttér, hogy még elgondolkodtatóbb legyen a történet. Meg egyébként is: ha már valaki ott áll a köpenyben egy igazi hullaházban, halottakkal a fridzsiderben, nem igazán van még szüksége külső hatásokra. A boncmester fickó elmondása szerint nagyon, de nagyon alaposan takarították a termet, de ahogy körbejártunk, azért szembejöttek a véres rongyok, ismeretlen darabok a lefolyó körül, cseppek az eszközökön, a fejtámasztó fadarabon, vagy a radiátoron. Na, meg persze a műanyag hentesköpeny, amiről még folyik valaki maradéka. 

Egész forgatás alatt teljesen be voltam sózva, mint a kisgyerekek a bevásárlóközpont játékrészlegén. Szerettem volna mindent megfogdosni, és igazából használni is. Abban a pillanatban még egy disznót is felvágtam volna, csak hadd reszelhessek el egy csontot a fűrésszel, vagy szétfeszíthessek egy fejet a koponyafeszítővel. Ahogy elvégeztem a szerkesztőit, elmentem egy egyéves boncmesteri kurzusra. Szóval, ha minden befuccsol, még az is lehetek.

*

 - Joe, ő itt Vivien Jávor, az új társam! - mutatott be Hubbard a boncmesternek, ahogy az asztalához léptünk. Persze, csak miután beöltöztünk, és gumikesztyűt húztunk.

 - Nagyon örülök - mosolyogtam Joera, aki kezet rázott velem, így most már én is véres voltam. Éjjen.

 - Mit tudunk? - kérdezte a nyomozó, és mint a ketten a tetem fölé hajoltunk. - Még nincs összevarrva. Külön kértem, hogy ne tegyék - magyarázta Hubbard.

 - Tiszta munka, Brian - bólintott a boncmester. - 15 késszúrás számoltam, a sebek mélységét és formáját tekintve egyszerű konyhakés lehet. Főleg a bal melle felett szúrtak, de elvétve az egész mellkasán vannak vágások - Joe behajtotta a bőrfelületet, és megmutatta a vágásokat.

 - Ez egy kerámiakés - mondtam tárgyilagosan, mire mind a két férfi felém fordult. 

 - Honnan veszi? - kérdezte Hubbard.

 - Látja a csontja körül azokat az apró szemcséket? Lehetne akár a kés hegyével ütött törmelék is, de ha jobban megnézi, teljesen más az állaga. Nem vagyok benne teljesen biztos, de meggyőződésem, hogy a vizsgálatok után kerámiavegyületek lesznek. A kerámiakés nagyon érzékeny, könnyen törik, és körülményes a tartása, bármennyire is jó, és éles. 

- Nemsokára megjönnek az eredmények, már küldtem fel mintát a laborba - mondta Joe. - Aztán itt a torka

 

- tetszett, hogy nem sértődött meg azon, hogy valamit észrevettem, amit ő nem. A legtöbb boncoló háklis erre. - Egyetlen egy vágással metszették el, a vágás egészen a csigolyákig ér. Szinte levágta az egész fejét. Viszont nem ugyanazzal a fegyverrel vágta el a torkát, amivel szúrt. Sokkal élesebb, és a csont mellett nincs fehér törmelék. Ráadásul a szúrt sebek okozták a halálát, csak aztán vágták el a torkát. Mintha a gyilkos biztos akart volna lenni benne, hogy a nő nem szalad el. Félig lógó fejjel nehéz is volna... - bökte a végére Joe, én elnyomtam egy rövid nevetést, de Hubbard csak a szemét forgatta. Imádom a boncolók fekete humorát. Máshogy nem is lehetne... Az ember egész nap halott embereket vagdoz össze-vissza, belsőségekben turkál. Legalább a humora maradjon meg. Emlékszem, amikor gyakorlaton voltam a boncmesteri végzettségemhez, akkor fogadtak be igazán, amikor teljesen véletlenül elszóltam magam egy boncolás után, hogy éhes vagyok. Az egész alagsor a nevetéstől zengett, holott előtte 20 perccel még tartottam a hulla agyát, amíg összerakják a vizsgálatra. Az egy durva boncolás volt, szinte semmi nem maradt szerencsétlenből. Egy egyszerű építőipari munkás volt, akit egy elszabadult daru lengőkarja belelökött a betonkeverőbe. Széttrancsírozta, és gyakorlatilag bedarálta a fejét vállig. Nekünk kellett összepuzzlezni, hogy mi hova való. Az egyetlen eset, amikor betonkeverőt láttam hullaházban. 

 - Valószínűleg megijedt a rángásoktól, amik önkéntelenül fordulnak elő a halál után - néztem Joera. Éreztem, hogy pajtik leszünk.

 - Mi a helyzet a megerőszakolással? - kérdezte Hubbard, és a tetem alfeléhez araszoltunk. Láttam már megerőszakolt hullát, néha még engem is meglep, hogy mennyit, de a nő valami különösen szét volt esve odalent. Mintha egy egész spártai horda átment volna rajta.

 - Ó, igen. Halál előtt, egyértelműen. Ondó nyomai mindenütt - rajzolt köröket az érintett területekre Joe. - Valószínűleg többször is közösült az áldozattal.

 - Méghozzá nem is akárhogyan - vettem át újra a szót. - Elkérhetem azt az ollót? - Joe szó nélkül nyújtotta át. Csak megemeltem a végével a nő szeméremajkait. - Látják? Apró harapásnyomok, és pici vágások, egészen aprók. Amikor először a nőnek esett, nem tiltakozott, csak aztán durvult el a buli. Valószínűleg akkor lettek a pici szúrások is, gyanítom, hogy a késtől, bár teljesen tiszták a sebek. Úgy képzelem, hogy a nő akkor ijedt meg, amikor a férfi előkapta a kést, hogy eljátsszanak. Tiltakozott, de a férfi többször is megszúrta, amikor fészkelődött, a sebek hosszában elcsúsztak, mint ez - mutattam egy hosszabb karcolásra.  - Mintha csak egy gally sértette volna fel, valószínűleg még csak nem is vérzett. Viszont a nő reakciója elég volt ahhoz, hogy a férfi bedurvuljon, és máshol is használja a kést. 

 - Nem találtál semmit, ami az elkövetőre utalhat? - nézett fel Hubbard Joera.

 - Felküldtem mindent a laborba. Volt némi bőr a körme alatt, ez talán szűkíti a kört már, ha benne van az adatbázisban. 

 - Kösz, Joe. Varrhatjátok.

*

 - Mi volt ma? - huppant le mellém Ben a kanapén.

 - Hullaházban voltam.

 - Hol?

 - Ó, Istenem, ha tudnád, mennyire hiányzott ez! - fordultam felé, és széles hadonászások közepette ecseteltem neki, mit láttam, nem törődve azzal, hogy egyre zöldebb a feje. - Bocs, ez a BBC-s csengőhangom - pattantam fel, és a kis asztalról felkaptam a zizegő-éneklő telefonom. A kijelzőn Moffat neve villogott. - Halló!

 - Vivien? - kérdezte a vonal túlsó végén egy hang, aki határozottan nem Moffat volt, de ezer közül is megismerném.

 - Én vagyok.

 - Steve telefonjáról beszélek, még nem volt időm átírni a számát. Ugye nem baj?

 - Dehogy, csak meglepett - tényleg meglepett, még Bent is. Bár gyanítom, hogy ő inkább a paprikavörös fejem miértjére volt kíváncsi.

 - Toby és Steve kérte, hogy beszélgessünk. Magának megfelel holnap egy reggeli? - bólintottam, amit nyilván nem láthatott, de a nagy meglepődöttségtől első nekifutásnak nem tudtam megszólalni.

 - Hogyne - köszörültem a torkom. - Hol és hánykor?

 - The White Lion? Járt már ott?

 - Nem, még soha... - tekintve, hogy két hete lakom itt. Nem az volt az első dolgom, hogy felfedezzem London összes éttermét.

 - Floral Street 43. 10-kor ott várom.

 - Rendben, ott leszek.

 - Viszlát, Vivien.

 - Viszlát - azonnal bontotta a vonalat, én pedig még pár pillanatig álltam a telefonnal a fülemen, mint egy kuka.

- Ki volt az? - kérdezte Ben.

- Sherlock Holmes, személyesen. Holnap reggelizni fogunk.