8. fejezet - A tizenéves szörny III/1

Hey, sweeties!

Nagyon sajnálom, hogy mindenhol így elmaradok, de mint azt már említettem, nincs gépem. Laptopom. Kevin nincs közöttünk. Nekem fáj a legjobban, higgyétek el.... 

Sajnálom, hogy mostanában nem volt semmi izgi, ezt igyekszem pótolni. Az utóbbi időben kicsit elmásztunk Vivi magánéletében, és hát ez a kicsi blog nem azért van, hogy lelkizzünk. Nem ám. Nem is akarok, nem is tudok, és nincs is olyan kedvem, hogy most bárkivel is enyelegtessem szerencsétlent, vagy hasonlók. 

Jelzem, hogy a fejezet néhány embernek durva kifejezéseket, konkrét leírásokat, és egyéb dolgokat tartalmazhat. Szóltam.

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!

Igaz történet alapján.

***

 - Ben? - kérdeztem fennhangon a fürdőből.

 - Mi van? - ordított be.

 - Te mégis melyik oldalán fürdesz a fürdőszobának?

 - Mi van?

 - Tiszta víz az egész fürdő!

 - A felmosóval feltöröltem!

 - Lószart! Szétkented a vizet! Majdnem orra estem! - és akkor még ő szól be nekem a hajszálakért.

 - Bocs! - sóhajtottam, és leterítettem egy kis törölközőt, hogy mire végzek, legalább valamennyire állni tudjak a csempén. 

Akkor szorozzunk-osszunk. Tegnap én, Jávor Vivien, a szaros kis Tolna megyei kisváros szülötte hol voltam? Mindenki egyszerre: A Sherlock forgatásán. Prezentációt tartottam a BBC krémje előtt, igaz nem éppen azt a fogadtatást kaptam, amire számítottam. A terveim, hogy viharos és titkos szerelmi viszonyom lesznek Benedict Cumberbatch-el, azt hiszem, mehetnek a kukába. Max. ha én leszek az utolsó nő a földön. Legalább is a viselkedése ezt mutatja. Szemét dög! Pedig én igyekeztem. Most nem is arról van szó, hogy a nyakamba kellett volna ugrania egy akkora csokor rózsával, mint a fejem négyszer, majd közli, hogy én vagyok az ő Irene Adler-e... De azért na. Lehetne lelkesebb is. Elvégre bakker, életében most először lát bűnügyi tanácsadót. Kellett nekem okoskodni. Hagytam volna rájuk... 

Sebaj, a többieket megnyertem magamnak, Martinnal nagyon sokat beszélgettem a forgatás szüneteiben. Őszintén érdeklődik az iránt, amit képviselek, talán egy kicsit sikerült is lenyűgöznöm. Kedves fickó, nem véletlenül az egyik kedvencem. Pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. Szerény, lelkes, és baromi tehetséges. Bár tíz évvel, és két gyerekkel fiatalabb volna. 

Ó, és ha mindez nem lenne elég, felhívtak a Metropolitan Police-tól. Bernard Hogan-Howe.

Amikor először meghallottam a nevet, azt hittem, hülyét kapok, de minimum szélütést. Abban a pillanatban igényem lett volna egy újraélesztésre, ez szinte teljesen biztos. 

És az ügy, amit a lábaim elé dobott, még ennél is szívszaggatóan sokkal királyabb dolog. 

*

 - Jó napot! - léptem be óvatosan Hogan-Howe irodájába. A magabiztos mosoly nem hiányzott, az mindig velem van, de iszonyúan be voltam gyulladva. Nem is igazán értem, mit keresek itt. 

 - Üdvözlöm, Miss Jávor - fogott velem kimérten, de kedvesen kezet a parancsnok. - Örülök, hogy eljött.

 - Az enyém a megtiszteltetés!

 - Foglaljon helyet, kérem - mutatott a mellettem terpeszkedő bőrfotelre. Kényelmesen süppedtem bele a fekete csodába. A bútor tökéletesen illeszkedett Hogan-Howe irodájának hangulatához. A tizedik emelet gyöngyszeme lehet a szoba, nem csodálom. Hideg elegancia lengte körül a falakat; kettő faltól falig ablak, a másik kettő szürkére festve, néhány fekete fehér fotóval. A szekrények fehéren sorakoztak a bejárat melletti falon, szakkönyvekkel telepakolva, két oldalról egy-egy króm szekrény fogta körül őket, amiben gyanítom, hogy nyomorultul összeszorítva akták, megoldott és megoldatlan ügyek sorakoztak betűrendben. Az egyik ablakfal mellett egy vitrin állt, tele kitüntetésekkel, régi, muzeális értéknek számító fegyverekkel. A sarokban egy közepes cserepes virág kapott helyet, gondolom csak azért, hogy valami élet is legyen a helyiségben. A másik ablakfal előtt terpeszkedett a parancsnok hatalmas íróasztala, telis tele katonás sorrendben fekvő aktákkal, egy krómszínű olvasólámpával, fekete laptoppal, és néhány családi fotóval. Talán ez a pár apróság volt az, ami tényleg életet vitt az egész szobába. Egy mosolygós férfi és egy nő a tengerparton, egy másik képen ugyanazon a helyen, csak már két nevető gyerekkel. Első ránézésre furcsa volt a kimért Hogan-Howe a nagypapa szerepben, de olyan természetesnek tűnt, annyi melegség áradt abból a pár mesterségesen festett papírlapból. - Gondolom, nem is sejti, miért hívtam fel - mosolygott rám.

 - Fogalmam sincs - ráztam a fejem.

 - Két éve felhívtam Niedermüllert, hogy adja oda magát nekünk. Maga egy páratlan elme, és emellett emberi. Kérem, ne nézzen így rám...

 - Sajnálom - szabadkoztam. - Csak nem értem, mi az oka a kitüntetett figyelmének irántam. 

 - Van fogalma magának, mekkora hírneve van a rendőrvilágban?

 - Inkább itt, mint a maffiában...

 - Ó, ne higgye, hogy ott nincs - ezzel nem igazán nyugtatott meg...

 - Ó, ez igazán biztató hír. De akkor sem értem, miért kellek a Metropolitan Police-nak...
 - Egy gyilkosság miatt. Azt hittem, ez nyilvánvaló - nézett rám értetlenül a parancsnok. - Nem, nem nyilvánvaló - sóhajtott, ami akár komikus is lehetett volna, ha nem kattan be azonnal az agyam a gyilkosság szóra. Maholnap elküldöm a kacsám eredményeit a Teve utcának, aztán vége. A bűnügyi tanácsadó korszakomnak vége. 
 - Azt akarja mondani, hogy legyek a Scotland Yard bűnügyi tanácsadója? - köszörültem meg a torkom, és felültem a fotelban, ami mellesleg igen nehezen ment, úgy éreztem magam a mozdulat közben, mint egy hátán vergődő sün.
 - Igen. Tegnap már említettem magának Lilian Harpert, akit tegnap találtunk az otthona melletti kis kacsaúsztatóban. Különös kegyetlenséggel végeztek vele. Legalább 15 késszúrást kapott, és elmetszették a torkát. A halála előtt megverték, és megerőszakolták. Szóval nem szép ügy. És tiszta munka. Azt akarom, hogy találja meg a gyilkosát - kicsit úgy nézhettem rá, mint egy űzött vad, így lágyított a vonásain, és lenyomott egy gombot a hívóján - Stella, kérem! Beküldené Brian Hubbard nyomozót?

Brian Hubbard ruganyos léptekkel közelítette meg a mellettem üresen heverő fotelt, majd belesüppedt, és feltámaszkodott, olyan kecsességgel, ahogy egy sas a fa ágára ül. Bezzeg az én gurgulázó sün mozdulataim... A férfi a puszta jelenlétével megváltoztatta a szoba hangulatát. Az eddig hideg és hivatalos légkört árnyalatnyi melegség, és elegancia lengte be. Persze ezzel az is együtt járt, hogy a láthatatlan bizalmaskodás, aminek a szikrája megpattant köztem és Hogan-Howe között, kialudt, és én újra felölthettem az otthon annyira szeretett hivatalos, kifejezéstelen bűnügyi tanácsadó maszkomat. Hubbard áthajolt a széke felett, hogy kezet fogjon velem. Az ő mozdulatai olyanok voltak, mint egy gyönyörűen komponált Mozart szimfónia, az én fülsértő rockkoncert esetlenkedéseim mellett. 
Kürölbelül a harmincas évei közepén járhat. A szemei alatt halvány karikák, nyilván sokat éjszakázik, az arcán valami különös szomorúság. Talán egy elsiratott házasság? A mutató és hüvelykujja között egy hosszú heg húzódik, valószínűleg harc közben szerezte. De vajon hol? Melyikben? Itthon, egy heves rajtaütésen? Vagy Irak? Esetleg Afganisztán? Kifogástalan megjelenéséhez csak hozzáadott a tipikus, már-már sztereotipikus megjelenés, amivel a nyomozókat festik le. Kopott, de drága farmer, fehér póló, zakó. A zakóján szőrszálak, a cipőjén némi macskaalom, szóval macskája van. A szőr hosszából ítélve perzsa, vagy csak keveset kozmetikáztatja. Egy nyomozónak van ideje egyáltalán kozmetikushoz vinni a macskáját?
Bizalmatlan vagyok azokkal az emberekkel, akikből nem olvasok ki azonnal mindent. Ez ritkán fordul elő, de megesik. Ahogy a csiga is eleshet. És Brian Hubbard bizony egy ilyen ember. A felszínes, és fatális megállapításokon kívül semmit nem láttam az arcán. Tökéletesen kifejezéstelenül, majdhogynem szoborszerűen méregetett engem egy rövid ideig, aztán a parancsnok felé fordult. Annyira lekötött az elemzése, hogy szinte észre sem vettem, hogy beszélni kezdenek.

 - Mit lát, Miss Jávor? - kérdezte bársonyos hangon Hubbard. Egy pillanatra hátrahőköltem a hirtelen jött kérdéstől, és attól, mennyire nem gondoltam volna, hogy egy ilyen keményen dolgozó embernek olyan hangja van, mint a csordogáló méz.
 - Sajnos semmi olyat, amivel közelebb kerülhetnék a személyéhez - most hogy lebuktam, közelebb hajoltam hozzá, és hunyorogva vizslattam. Meg sem rándult az arca, csak egyetlen félmosoly bujkált a szája szélén.
 - Azért elmondhatja, mire jutott.
 - Van egy macskája. Hosszú szőrű. Nem étkezik túl egészségesen, gondolom nem egy konyhatündér, a bőrén látszik, hogy nem eszik elég vitamint. Rágja a körmeit, és szája sarkán futó apró ráncokból ítélve valamilyen sportot nagyon szeret, és szeret kiabálni meccs közben. Talán foci, vagy boksz? Nem maga vasal magára, a mosodában nyilván kéri, hogy tegyék meg. A gőzölős vasaló nem a régi, apró vízkőfoltokat hagyott a pólóján.
 - Ez magának kevés?
 - Elvált. A csuklóján a sebet pedig szinte biztos vagyok, hogy háborúban szerezte.
 - Tényleg van egy macskám, Manchester drukker vagyok, és utálok főzni. A mosodában vasaltatom az ingeimet, és Irakban szolgáltam. Nem váltam el, a feleségem meghalt.
 - Sajnálom - mondtam automatikusan, de abban a pillanatban sokkal jobban lekötötte a figyelmem az aprólékos elemzés, minthogy valóban átérezzem a fájdalmát, és együtt érezzek.
  - Én mondtam, hogy jó - kacsintott cinkosan a parancsnok a nyomozóra. - De térjünk a lényegre. Miss Jávor, ő itt Brian Hubbard, az új társa.
 - Társam?
 - Igen. Tudom, hogy ez maguknál másképp működött, de én egyenrangú félként szeretném kezelni magát.
 - Értem.
 - Helyszínre mehetnek, ha szeretné, de tekintve, hogy közpark, a nyomok nagy részét már eltakarították. A holtest már nálunk van, és elemzik a nyomokat.
 - Mindenképpen látnom kell a tetthelyet is - néztem a két férfira. - De előbb a holtest.
 - Akkor... Csak ön után! - pattant fel Hubbard, felsegített, és elindultunk a hullaházba.