12. fejezet - Ez itt nem a vége

Hey, sweeties!

FÉLIDŐ!!!

Most belehúzunk! :-D

Elérkeztünk a történet feléhez, ami azt jelenti, hogy baromi boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy közelítek afelé, hogy befejezzek egy sztorit! Hát nem tökéletes? De, az. :-D

Az előző fejezet nem nagyon vitte a prímet, pedig én nagyon büszke voltam rá, de ha nem, hát nem... 

Ebben a részben felbukkan valaki, akire talán nem számítottatok, és még valaki, aki már benne van a szereplőkben, de még nem érkezett meg. Hát most eljött az idege! ;-)

A fejezetről még annyit, hogy három pici történetet tartalmaz majd, mindnek fontos szerepe lesz a történetben. 

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!

***

Értem én, hogy ez a második találkozásunk, de talán jobban begyulladtam, mint amikor először beszéltünk. Minden aktámat bepakoltam, kirittyentettem magam, és soványmalac vágtában elindultam.

 - Hova készülsz ilyenkor? - lépett elém Ben.

 - Jesszus! Mintha egy settenkedő tininindzsa teknőc lennél! Legközelebb ne lopakodj! Majdnem infarktust kaptam. Amúgy vacsorázni megyek.

 - Így?

 - Miért?
 - Üzekedés lesz? - végignéztem magamon, még mindig nem értettem, mire gondol.
 - Seggfej vagy, Ben Evans. És nem tudom, mi a szarról beszélsz. Egy fekete ing, és egy kék szoknya van rajtam.
 - Akkor csak  a kisugárzásod. Bocs, nem szóltam - legyintett, és a nappaliba vonult. Ugyanígy tettem, azzal a különbséggel, hogy a táskámba tuszkoltam a jegyzeteimet. - Elmentem!

Én magam is meglepődtem, milyen hamar fogtam taxit.
Undorítóan igaza van Bennek. Annyira szánalmas vagyok. Ülök a taxiban, és azokat a lehetséges pontokat futom végig, hogy az este azzal végződjön, hogy Benedict rájön, én vagyok számára az igazi. Nem Sherlock nem Jávor Vivien, hanem a szerelme.
Atya világ... Mikor lettem ilyen gyomorforgatóan szentimentális?
Megráztam a fejem, de egyszerűen nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól.
Benedict és én.
Egyszerűen nem tudom, miért csinálom ezt.
Ennyire vágynék egy emberre, aki csak magamért szeret?

Mindig túlságosan egyedül éreztem magam. Most is.
Angliában még inkább.
Amióta itt vagyok, az egyetlen igazi társaságom Ben. Igaz, sokat próbál, neki vannak barátai, így sokszor eljár itthonról, de próbál engem is pátyolgatni. Bár ne tenné... Szánalmasnak érzem magam tőle.

- Sajnálom, kicsit elhúzódott - huppant le Benedict. - Rendelt már?
- Megvártam magát - mosolyogtam félénken. Az ő szája is felfelé görbült, aztán pár percre elbújt az étlap mögé. Zavart a csend. Mindig is zavart. Sosem tudtam vele mit kezdeni. Vele meg pláne nem.
- Tényleg fantasztikus, ahogy megoldotta az ügyet.
- Tulajdonképpen nem én voltam.
- A sajtó nem így mondta.
- Tudja, milyen a média... Én csak segítettem. Próbáltam kitölteni azokat a hézagokat, amikre a rendőrök nem jöttek rá.
- Maga törte meg a gyanúsítottat.
- Nem nehéz. Vagyis... Csak jó kell feltenni a kérdést.
- Hogy áll neki egy ügynek? - egy pillanatra megzavart. Még sosem kérdeztek ilyesmit tőlem, csak csinálom.
- Nincs bevált stratégiám. Egyszerűen csak olvasok a sorok között. Vegyük akkor a legutóbbi esetet - nem szabadna beszélnem neki róla, de nem hinném, hogy ő az az ember, aki világgá kürtöli a bizalmas dolgokat. - A tetthely. Szinte mindent elárul. Nyilván nem olvastam ki a fűből, hogy egy tinédzser pszichopata a gyilkos, de azt láttam, hogy nem az első ilyen munkája, figyelt arra, amit csinált, és hogy az áldozat megbízott benne. Láttam, hogy körülbelül 1.70 magas lehet, és nem túl erős, de a gyenge nőkkel könnyű szerrel elbánt. Láttam, hogy legalább három éves futócipőt viselt, bokasüllyedése volt, és nemrég járt külföldön, valószínűleg Németországban, legalábbis a csokoládépapír darabból ítélve, amit találtam - megálltam levegőt venni. A mese alatt még azt is elfelejtettem, hogy ki ül velem szemben, csak beleéltem magam a frisse szerzett emlékek visszapörgetésébe. Benedict lenyűgözve nézett rám, amin felbátorodtam, és amíg meg nem kaptuk a vacsoránkat, lelkesen meséltem neki tovább.
- Maga bámulatos - mosolygott rám Benedict. - Lehet egy morbid kérdésem?
- Persze.
- Milyen egy valódi hullaházban, egy valódi hullában turkálni?
- Biztos, hogy erre a desszert előtt kíváncsi? - nevetve bólintott. - Leírhatatlan. Az emberi test a legcsodálatosabb dolog a világon. Bevallom, az első boncolásom majdnem tragédia lett, miután kis híján belerókáztam a tetembe. De egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Annyira életszerű. Egyszerűen csak látni, mi hogy működik, és mennyi minden romolhat el. Számtalan olyan hullát láttam, akik természetes úton, betegség által mentek el. Fontos ilyen embereket is látni, hogy ha egy valódi gyilkosság kapcsán ezek kizárhatóak lehessenek. És fordítva. Láttam már olyan helyszínt, ami tocsogott a vérben, a halott láthatólag egészséges volt, az ablak betörve. Mi az első benyomás? Rablásos gyilkolás. Aztán kiderült, hogy valójában csak leukémiás volt, elpattant egy ér az orrában, és egyszerűen elvérzett, esés közben ellökve az állólámpát, ami betörte az ablakot.

*

- Na mi volt? - ordított ki Ben a nappaliból. Próbáltam a lehető leghalkabban besunnyogni, de ez már akkor
halott ügy volt, mikor kitaláltam.
- Ez a pasi egy csoda... - krumliszsák üzemmódban dőltem a kanapéra, lábaimat az ölébe pakoltam.
- Nahát, micsoda meglepetés...
- Ne legyél segg, mert nem mondok semmit!
- Bocs, szóval?
- Tegeződünk! - tapsikoltam örömömben, Benből kitört a nevetés.
- Ez aztán a haladás! Talán már szólíthatod a keresztnevén is, vagy csak tegeződtök, és marad a Mr. Cumberbatch?
- Utállak. Ez igenis nagy szó! Nem mindenkivel bizalmaskodik, és én sem.
- A lábaid az ölemben nem ezt mutatják.
- Te a lakótársam vagy. És az egyetlen barátom a brit szigeteken.
- Miért érzem úgy, hogy ez nem feltétlenül bók?
- Hát hogy ne lenne az? - sóhajtottam teátrálisan, és szorosan megöleltem. Nevetve bújt hozzám, aztán csak a tévével foglalkoztunk. Nem kérdezett tovább, és igazán nem is volt különösképp miről  mesélnem. Csak ettünk, beszélgettünk, aztán hazajöttünk. Igaz, Benedict fogta nekem a taxit, és az elválásnál mind a ketten zavarba voltunk, hogy mit kéne tennünk, de végül egy kézfogással megoldottuk a dolgot.

Bakker, bántam! Úgy éreztem, az volt az a pillanat, amikor lépnem kellett volna. De hát milyen ciki lett volna.. Én közeledek, ő meg elintézi egy vállveregetéssel. A kézfogás tette világossá számomra, hogy ha a csillagokat lehozom az égről, akkor sem fogok tetszeni neki. Lehet, hogy csodál, lehet, hogy elismer, de egyáltalán nem lát, mint nőt.

Reggel arra ébredtem, hogy Ben a jobb fülembe fújja az elhasznált levegőjét, és a bal lábam iszonyatosan elmacskásodott. A következő hang pedig a csengőhangom volt.

- Vivien Jávor! - vakkantottam bele, és próbáltam palástolni, mennyire alszom még valójában.
- Vivien? A nevem Ivy Dickens, a Glamour egyik fotósa vagyok. A tévétől szereztem meg a számát.
- Miben segíthetek? - ahogy felkönyököltem, Ben fájdalmasan morgott, és befordult a kanapé támlája felé.
- Szeretnék egy fotósorozatot készíteni magáról, az újság számára. Nem tudom, hogy interjúval készülnek-e, de én mindenképpen szeretném. 
- Miért pont én?
- Reggel láttam magáról egy képet az újságban. Azonnal megfogott.
- Reggel? - akármennyire is kutattam az agyamban, a gyilkosság híre lassan egy hete lecsengett.
- Tegnapi paparazzi felvételek. Benedict Cumberbathc-el - ez nem lehet igaz... - Ne izguljon, engem nem a magánélete érdekel, csak az arca, és az alkata. Benne van? 
- Nem is tudom...
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem az újság számára készülnek a képek, hanem egy kiállításra? 
- Hogy? Mi lett az újsággal?
- Ebben a pillanatban szállt meg az ihlet. Előfordul - hallottam, hogy mosolyog.
- Nos... Nem találkozhatnánk inkább előtte valahol? Valamennyire mégiscsak ismernem kéne, nem?
- Dehogynem, persze! Ebédidőben találkozzunk a BBC-nél. Gondolom benn lesz.
- Maga hogy fog bejutni?
- Sajtós kártyával.
- Ó, rendben. Akkor ott találkozunk.
- Tökéletes! Viszlát, Vivien! - vidáman köszönt el, és már le is csapta a telefont.

Érdekes egy nőszemély. Mindenesetre pár kattintásba nem halok bele.

*

Csendes. Minden békés. Nyugodt. 
London azon kevés hajnali óráinak egyike, amikor minden a legnagyobb rendben van. 
London téved.
Semmi sincs rendben.

Halk lépteinek kopogását visszhangozta két oldalról a házak sora. A macskakövek nyirkosan csikorogtak a talpa alatt, az esti szemerkélő eső egy pillanatra sem állt meg benedvesíteni a várost. 
Viharvert hosszú bőrkabátja kigombolva siklott mellette. 
Arcán az örökös félmosoly ült, az elégedett görbe, ami minden legyilkolt nő után csak még feljebb ívelt. 
Most már csak egy embert akart. Egy nőt. 
Soha nem akarta, hogy baja essen, de ez most más.
Ha nem öli meg, elveszti. Csak akkor lehetnek örökké együtt, ha végez vele.
Egyszer olvasott erről egy könyvet. Még a nőtől kapta, egy magyar író krimijét. Szkeptikusan állt neki, a skandináv krimiket jobban szerette. 
De a könyv magával ragadta. Ahogy a gyilkosa is. Azért ölt meg egy lányt, hogy lehessen valakije. Akkoriban még undorítónak találta, hogy valaki egy oszló hullával osztja meg az ágyát, de hamar ráébredt, hogy neki sincs más választása.

Tudta, hogy jókor jött. Egyedül van itthon. Nem is sejti, kivel fog találkozni.
Csak abban reménykedett, hogy megérti, és akkor nem kell fájdalmat okoznia. 
Az egyetlen nőnek, akit valaha szeretett.

- Helló, Vivi!