13. fejezet - A vér íze

Hey, sweeties!

Nos, most, hogy átléptük a történet felét, el kell hogy panaszkodjam, hogy az utóbbi időben senki sem mondja el, milyen az adott fejezet. Tisztelet az egy kivételnek.

Újabban rászoktam, hogy nem írok vissza a kommentekre. Ennek 2 oka van: mert folyton csak spoilereznék, és mert ha nem spoierezek, csak sablonszövegeket tudok írni, ami tök ciki.

Szóval ennyit a panaszkodásról. 

A fejezetről annyit, - mivel a bevezetőben folyton spoilerezek - hogy az ötletet egy jelenet adta a "Sólyom végveszélyben" c. filmből, és hogy erősen arra készülök, hogy +18-as fejezet lesz. 

Ez szinte biztos. 
FIGYELEM: a számok időt mutatnak. 

xx, Elly

***

03.13

Minden. Minden egyes pillanat belém égett.

Ahogy az ajtóban állt. Ahogy félmosolyra húzta a száját, alkarját az ajtónak támasztva, hogy ne tudjam rácsapni.

Elegáns, tőle megszokott léptekkel nyomult a lakásba. Fekete, hosszú bőrkabátja palástként suhant mellette. Másodpercek teltek szótlanul. Csak álltunk egymással szemben. A levegő sem mozdult, pislogni is elfelejtettem. 

Nem féltem. Annak ellenére, hogy az évtized legbrutálisabb gyilkosa állt velem szemben, valamiféle furcsa nyugalom lett úrrá rajtam, ami még soha azelőtt.
Talán csak egyszer...

- Vivi...
- Mit keresel itt?
- Érted jöttem.
- Hogy szöktél meg?
- Csak ismerem a saját börtöneimet, nem gondolod?
- Hogy találtál rám?
- Édes... - szája gúnyos mosolyba fordult. - A csapból is te folysz. Te vagy az évszázad Sherlockja. Az igazi.
- Mit akarsz tőlem?
- Amit mindig is - értetlenül néztem rá. - Téged. Hogy szeress.
- Hogy szerethetnélek? Gyilkos vagy.
- Nem is képzeled, mennyi közös van bennünk - lassan indult felém, kecsesen körözött körülöttem. - A vér íze hajt téged is.

Tompa ütést éreztem a tarkómnál. Összeestem.

*

05.28

Félhomály.
Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor hunyorogva kinyitottam a szemeim. Fogalmam sem volt róla, hol lehetek.
Erőtlenül tornáztam fel magam félkézzel a kemény matracon, és körbenéztem. Már amennyire az iszonyatos fejfájástól ez lehetséges volt. Csigalassúsággal fordultam körbe.
Egy raktárépület.
Inkább csak egy része. Az oszlopokról, és a falakról mállott a vakolat, a parketta vizesen oszlott alattam. Az ablakok vagy betörve vagy összerepedve néztek velem farkasszemet. A borzasztó nyílászáróknak, és a lenge öltözetemnek hála, iszonyúan fáztam.
Tulajdonképpen ez volt a második dolog, ami értelmezhető gondolatként suhant át az agyamon. Folyamatosan rázott a hideg, de a fájdalmak ellenére is próbáltam a lehető legéberebben mindent az eszembe vésni, és figyelni. Ülő helyzetbe tornáztam magam, szorosan összehúzódtam, karjaim a lábaim előtt fontam össze,és gyakorlatilag csak vártam.
Fogalmam sem volt, mire.
Visszajön? Megöl? Élni hagy? Megkínoz? Úgy, mint a többieket? Vagy nekem valami mást tartogat?
Sosem kívántam megérezni, milyen lehet egy áldozatnak. Mindig is túl erősnek éreztem magam hozzá.
De most, hogy itt kuporgok, és úgy kapkodom a levegőt, mint egy űzött vad, minden más.

Valószínűleg meg fogok halni.

*

06.32

- Tudod, mit mondott mindig Ted Bundy az áldozatainak? - kérdezte, ujjai között egy acélpengéjű hámozókéssel játszott. Bosszantóan élesnek látszott, a vége hegyesen csillogott a reggeli félhomályban, és az egyetlen, erőtlenül világító villanykörte fényében. Kényelmetlen faszékben ültem, bal karom a karfához volt szíjazva.
- Hogyne tudnám? - utálatosan köptem felé a kérdést. Úgy döntöttem, ha már halnom kell, azt legalább méltósággal tegyem.
- Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy szakmabeli vagy - valóban bocsánatkérően mosolygott, de egyáltalán nem tűnt őszintének.
- Mit akarsz?
- Tudod, ha nem idegesítenél feleslegesen az ostoba kérdéseiddel, már régen túl lennénk rajta - ingerülten pattant a hangja, mire kicsit összerezzentem.
- Ölj meg.
- Tudod, hogy ez a vége.
- Azt hittem, kicsit több leszek egy strigulánál.
- Több is. Örökre együtt leszünk. Ugyan, édes... Ne nézz így rám. Dehogy ölöm meg magam.
- A vér íze*...
- Szóval érted.
- Ennyire eredeti lennél? Egy könyvből merítesz ötletet a gyilkoláshoz?
- Ó, csak az alapkoncepciót vettem kölcsön. Amíg élsz, nem lehetünk együtt. Nem vagyunk mi Bonnie és Clyde... Szóval meg kell halnod - szinte már fájt az érzéketlenség, amivel a szavakat kimondta. Azt hittem,ő más lehet. Tényleg elhittem, hogy az. Persze csak addig, amíg ki nem derült, hogy hidegvérű gyilkos. - De mivel szóval tartottál, és rács mögé juttattál, kénytelen vagyok előtte megkínozni. És ne mondd, hogy nem vagyok kegyes hozzád... - ördögi mosolyra húzta a száját, az eddig üresen pihenő kezével a zsebébe nyúlt, és egy műanyag tasakot húzott ki belőle.

LSD. Egyszer, egy drograzzia után elmeséltem neki, mekkora ikon számomra Jim Morrison, és hogy egy szép napon vele fogok LSD-zni a szigeten ahol bujkál. A kést a zsebébe süllyesztette, összefogta az arcom, ezzel kényszerítve, hogy vegyem be a papírlapot, amit tiszta, színtelen, szagtalan LSD-vel itattak át.
Egy szó villant át az agyamon. Impregnál. Azaz, vegyszerrel átitat. Az én esetemben lizergsav-dietilamiddal átitatott papír volt. Olvastam, hogy kesernyés az íze, ezt most megtapasztalhattam. Ahogy oldódott, a nyelvem alatt bizsergés futott végig.
Nem is vettem észre, mikor kezdődtek a hallucinációk.

Méhek. 
Nem, nem is méhek. Ők csípnek. 
Darazsak. A darazsak harapnak.
Nagy darazsak. Nagyobbak, mint a lódarazsak. Vagy csak egy, aki többször rájár a karomra? 
Fájt. Nagyon fájt. A zümmögése fülsiketítően csengett, a szemeimet összeszorítva próbáltam kizárni a hangot, ami néha nagyon is emberinek tűnt.

- Tudod, édes, valahogy így készülhet a hegtetoválás. Szépen módszeresen kimetszünk egy tetszőleges darabot, mondjuk innen...

Megint belém harapott. Próbáltam elhúzni a kezem, de ahogy a fejem arra fordítottam, láttam, hogy indák fonódtak köré. Béklyóba zárva ültem egy fa tövében, és tűrtem, hogy a darázs feleméssze az alkaromat.

- Szerintem rózsát csinálok, az illik hozzád...

Rózsa illata kúszott az orromba. Oldalra fordultam, pislogtam kettőt. Őt láttam. Benedict. Egy rózsákkal borított rét kellős közepén állt. Nem, nem állt. Felém futott. Kótyagosan sóhajtottam a nevét, szabad kezem felé nyújtottam, de sosem értem el. Némán kiáltott felém, ő is a karját emelte, de ujjaink sosem találkoztak.
Szerettem volna a karjaiban lenni. 
Ott voltam. 
Szorosan zárt körbe karjaival. Bal karommal is át akartam kulcsolni, de az indák nem engedték.

- Már őt szereted? Benedict... Mit szólnál, ha az ő nevét vésném a karodba? De előtte felkelünk kicsit. Gyerünk, Vivi...

Keserű folyadék csorgott végig a torkomon, miután valaki újra összefogta az arcom, hogy kényszerítsen, igyak. Nem akartam. Jó volt Benedict ölelésében. És valaki kitépett onnan.

Alkohol. Több ment mellé, és csorgott végig a ruhámon, mint amennyit lenyeltem. Az a kevés viszont éppen elég volt, hogy kicsit semlegesítse a drog hatását.
A homályos kép egyre élesebb lett. Ő volt. Megint.

- Szóval ez a Benedict fészkelte magát az ágyadba, he? - szemei vérben forogtak, a kés újra lecsapott. Élesen sikítottam, ahogy a penge a karomba vájt, szinte akadály nélkül siklott a húsban. Nem mélyen, néhány milliméternyire, hogy a bőr, amit később kiszakított, még nem a húst fedte fel, csak egy mélyebb irharéteget, apró hajszálerekkel. Rengeteg érrel, amik patakként ontották a vérem. Langyosan csorgott a lábamra, és a padlóra. A szemeim könnybe lábadtak, de kényszerítettem magam, hogy nézzek oda. Éppen akkor tépte ki a "B" betűt. A könyökhajlatom körül apró lékek sokasága szivárogtatta a vérem. Igaza volt. Rózsa alakú. A virág feje alatt kapott helyet a betű. Gondosan méricskélt az ujjaival, mielőtt nekilátott volna az "E" betűnek. Ügyelt, hogy kiférjen a név.

*

08.57

Csillagok táncoltak a szemem előtt, olyan fájdalmaim voltak. Nem volt már erőm se sírni, se sikítani. A
torkom égett, a sok kiabálástól vért köptem, a szemeim valószínűleg négyszer akkorára dagadtak, és véresen, szárazon forogtak. Többször elvesztettem volna az emlékezetem, ha Horváth nem kelt fel. Nem volt igényem rá, hogy továbbra is Viktornak hívjam. Nem pofozgatott, csak nemes egyszerűséggel a combomba vágta a kést.
A "T" végét tépte ki a karomból, amikor kivágódott az ajtó.
Nem igazán érzékeltem a külvilágot, csak azt, hogy valaki a szíjakkal babrál, akaratlanul is belenyúlva a sebekbe. Nem volt erőm azon agyalni, hogy fáj. Furcsamód, az eszembe jutott, hogy mennyi mocsok kerülhetett most a sebekbe. Nem mélyek, de elfertőződhetnek.

- Vivi... Édes Istenem, mit tett magával... - arcom két tenyere közé fogta. Annyira ismerős volt a hangja...
- Horváth! Adja meg magát! - Hubbard. Bárhol felismerem ezt a pattogós baritont.
- Soha!

Fénysebességgel futott egy oszlop mögé. Lövések dördültek. Kicsit kitisztult az agyam, és valamivel erősebben kapaszkodtam a megmentőmbe.
Botladozva indultunk a kijárat felé, ami nekem ment a legnehezebben, tekintve, hogy legalább hat késszúrást kaptam a combomba, és rengeteg vért vesztettem.
És akkor eltalálta.
Erőtlenül csuklott össze alattam, feje hangosan koppant, valószínűleg fel is szakadt a bőre.
Az adrenalin fénysebességgel indult meg az ereimben, amennyire csak tudtam, felnyaláboltam, és biztos helyre vonszoltam, hogy minél távolabb kerüljünk Hubbard és Horváth golyózáporaitól.
Nem sikerült. Egy kósza golyó a vállam súrolta. Nem volt időm foglalkozni vele, az élni akarás sokkal jobban dolgozott bennem.
Nagy nehezen kijutottunk az ajtón, ott a falnak támasztottam, és lehajoltam a lábához.

- Benedict... - egy göndör tincs izzadtan tapadt a homlokára, a szemöldöke valóban felszakadt, vékony vércsík csorgott az arcán.
- Semmi baj. Maga jól van?
- Mit keres itt?
- Ez most nem fontos. A lényeg, hogy él! - száját félmosolyra húzta, kezével végigsimított az arcomon. Meleg tenyere perzselte a bőröm, egy pillanatra elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk egy dohos raktárépületben. - A keze... Azonnal kórházba kell mennünk!
- Hubbardot nem hagyhatjuk itt!
- Meghalt - kocogott be az említett. Észre sem vettem, hogy nincsenek lövések.

Az agyam kiürült. Csak a meghalt szó lebegett előttem. Semmivel sem törődve futottam vissza a terembe, ahol Horváth feküdt.
Nem érdekelt, mennyire fájt a lábam, letérdeltem mellé, így szerezve még két összezúzott térdet is.

- Viktor...
- Édes - krákogta erőtlenül. - Nem éppen úgy alakult, ahogy elterveztem...
- Miért tetted ezt?
- Megtennél nekem valamit? - óvatosan bólintottam. - Kérlek... A karjaidban akarok meghalni - elindultak az első könnycseppek az arcomon. Óvatosan emeltem meg a fejét, hogy az ölembe tehessem. Köhögőroham jött rá, a szája szélén vér szivárgott. - Szóval ő lenne a híres Benedict? - csak szemével fordult az ajtóban álló két férfi felé. - És az utódom. Egy rendőr.
- Ne beszélj.
- De tudnod kell.
- Tudom, és értem. Nem a te hibád.
- De igen! Segíthettem volna! - arca fájdalmas grimaszba fordult.
- Nem... Senki sem tudott. Te is csak sejtetted.
- Ha még egy kicsit kitartok...
- Shh, nem tudtál volna segíteni - az arca forró volt, ennek ellenére, a verejték, ami a homlokáról hullott, hidegen csorgott a kezemre. Erőlködött, hogy mondhasson még valamit, de nem sikerült. Szája az egyetlen magyar szót formálta, amit valaha is tartottam valamire, aztán örökre lecsukta a szemét. Zokogva szorítottam magamhoz. - Én is szeretlek. Nem segíthetsz, folytatni fogom. Folytatni fogja.

- Vivien! - Benedict kiáltása zökkentett ki. Csendesen sírva, Viktort magamhoz szorítva ringatóztam a padlón, egy hatalmas vértócsa közepén. Ha élne, azt hiszem pontosan ezt akarná. Most egyek vagyunk. Eltartottam magamtól, és óvatosan letettem a fejét. Hátrafordultam, ahol Hubbard a földön feküdt, Benedict fölötte tehetetlenül kapkodott felém.
- Mi történt?
- Combon lőtte. Azt hiszem ütőér.
- Ahogy csak tud, fusson a kocsihoz. Gondolom azzal jöttek. Hozza az elsősegély dobozt!
- Nem kéne kórházba mennünk?
- Addigra elvérzik! - keményen csattant a hangom, ami meggyőzte Benedictet, aki ahogy csak tudott, az autóhoz sietett. Az adrenalin még mindig dolgozott  bennem, azt hiszem, ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy előbb veszítsem el a tudatom, mint Hubbard.

- Tessék!
- Vegye ki belőle a kötszert, és a biztostűt. Adja a kesztyűt! - mindent úgy tett, ahogy mondtam. - Most itassa át fertőtlenítővel a pólyát, és tegye ide.
- Mit fog tenni?
- A golyó ellőtte az ütőerét. El kell állítanunk a vérzést. Nem látom, szóval be kell nyúlnom a sebbe. Elkötjük az ereket.
- Nem kell akkor levágni a lábát?
- Inkább haljon meg?
- Csak csinálja... - idegesen sóhajtott.
- Fogja meg itt - a seb két szélére mutattam. - A gézzel. Feszítse szét, és amennyire csak lehet, nyomja le. Küzdeni fog, valószínűleg nem fog tetszeni neki, hogy a lábában turkálok - bólintott, és tette, amit mondtam.

Mély levegőt vettem, aztán a másik csíkkal, aminek a biztosítótűt a végére erősítettem, hogy könnyebben mozoghassak vele, belenyúltam a sebbe. Hubbard velőtrázó ordítása töltötte be a teret, ahogy kerestem az eret. Erősen kapálózott, így még több vért spriccelve ránk.

- Fogja erősen! Ennyi vértől semmit sem látok! És egy kicsit jobban feszítse ki! - Benedict úgy tett, ahogy mondtam. Végre éreztem az ujjaim között az ütőeret. Ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy van végzettségem hozzá, és nem kell a kezeim között meghalnia. Persze, ha szerencsénk van. Nincs rá biztosíték, hogy a csomóm, amit az érre kötöttem, kitart.

*Malota László - A vér íze c. könyvre utal.