Hát most mondjátok meg, hogy robogunk, hozzám képest.... :-D
Először is szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni, még nem tettem meg.
Az ünnepi kavalkádban szerettem volna még feltenni egy részt, és eljátszottam a gondolattal, hogy valami szép kis epizódot rittyentek, de azt hiszem, csak meghazudtolnám az imidzsem. :-D
Mint látjátok, a történeteknek új facebook oldala van, ahol minden frissítést azonnal elérhettek:
ELLY EVANS STORIES
Spoilerveszély:
Kicsit ásunk Vivi életében, Benedictel beszél, és kiderül, mi lett Hubbarddal.
Ó, és új gyilkosság!! ;-)
xx, Elly
Kommentálni, pipálni ér!!
***
"Meglepően könnyen siklik egy apró penge, ha elég éles.
Csak figyelte, ahogy kibuggyan a vér a sebből. A sebből, amit már nagyon régen szeretett volna ejteni azon az emberen.
Talán senkit nem utált még ennyire.
Mindig is gyűlölte ezt a szót. Utálat. Nem konkrét kifejezés. Csak ködösen írja körbe a fogalmat, amit egy ember érezhet egy másik után.
A legintenzívebb érzés, ami csak létezhet, és az emberiségnek még csak nem is sikerült ennyi ezer éve alatt megfelelő szót találnia rá. Az érzés, ami mindenhol ott van.
Van, ahol dühöngve, lávaként folyik szét mindenkiben. Ahol tud, utat tör, csakhogy valamiféle módon a másik tudomására hozza, mennyire taszítja a vele szemben álló.
Van, ahol csak csendesen lappang, méregfogait belemélyesztve a csendbe, ami a gondolat gyorsaságával fecskendezi be magát mindenhova, még oda is, ahol nincs út számára.
Ő a csendes, méla undorral küzdött gyerekkora óta.
Mióta elhagyta.
Mióta úgy döntött, hogy nem kíván részt venni az életében, sokkal inkább elmegy, hátra hagyja, és új életet kezd.
Egyedül döntött. Meg sem kérdezte.
Egyszerűen csak elment.
Akkor még talán nem is hagyott nagy űrt.
De ahogy az univerzum is, a lelkén a lyuk is tágult az évek múlásával.
És eljött az este, amikor ezt a lyukat végre betömheti.
Kitölti a világ legősibb anyagával, az alkotóelemmel, ami nélkül a Föld nem létezhetne: vízzel.
Némi hemoglobinnal fűszerezett vízzel.
Tényleg bámulatos egy dolog a gyilkolás."
***
- Hogy van a kedvenc lakótársam? - dugta be a fejét a kórtermem ajtaján Ben. Mosolyogva tornáztam fel magam az ágyon, ő pedig mellém telepedett. Tegnap már kivették az infúzióm, a karomon még mindig egy óriási kötés éktelenkedett, és fájt is. A bőr szörnyen fájdalmasan nő. Erről elfelejtettek szólni.
- Sokkal jobban. Amit csak még szebbé tesz a tény, hogy értem jöttél, és végre hazaviszel!
- Nekem sem volt könnyű... Két hétig mirelit pizzán és porból tákolt spagettin éltem, mert senki nem főzött rám tisztességesen - fájdalmasan fintorgott, aztán segített felkelni. A combomon is hasonló kötés tekergőzött, mint utóbb kiderült, 13 késszúrás gyógyulását segítette. A hámozókés pengéjének hossza szerencsére csak néhány centi, így csontot nem roncsolt a dolog. De ettől függetlenül még ezt is felírhattam a borzalmas fájdalmak listájára. Óvatosan huppantam le az ágyról, és Benre támaszkodva a szekrényemhez bucskáztunk.
- Kimész, amíg felöltözöm? - fordultam felé boci szemekkel.
- Persze, elkérem addig a papírjaidat - bólintott, aztán halkan betette maga után az ajtót. Sosem gondoltam bele azelőtt, mekkora mázlim van vele. Minden nap bejött, még ha csak pár percre is, de itt volt. Fecsegett a zenekar ügyes-bajos dolgairól, megette a mandarinjaimat, amiket anya hozott be nekem, és kriminális hidegvérrel felpakolta a lábait az ágyam szélére.
Két hetet töltöttem kórházban. Két hete halt meg a kezeim között.
Néha úgy tűnik, hogy az egész csak álom volt, és csak valamelyik BBC díszlet falai között töltöttem az időm.
Nem így volt. Több dolog is segített, hogy emlékezzek arra a napra.
Benedict.
Ő szintén naponta kötelességét tette nálam, bár korántsem olyan felszabadultan, mint Ben. Általában úgy fél órát feszengett az ágyam melletti széken, ahol valami forgatási történetet mesélt, vagy hosszan ecsetelte, hogy Martin mennyire sajnálta, hogy éppen akkor nem jöhetett vele.
A szüleim az első géppel érkeztek, és szinte el sem mozdultak mellőlem.
Anyát napokig kellett győzködnöm, hogy ne vigyen haza az első adandó alkalommal, ahogy mozdítható leszek. Apa elég jól viselte, a dolgot, vagyis úgy tett.
Láttam rajta, hogy megijedt, de próbált úgy csinálni, hogy ne vegyem észre.
Nem, mintha nehezére esett volna... Sosem volt egy érzelemszátyár típus. Még, amikor együtt éltünk, sem.
Igazából kifejezetten hullámzó a kapcsolatunk, és valószínűleg most is csak az tartotta vissza abban hogy belém kössön, hogy összeszurkálva, meglőve és nem utolsó sorban megnyúzva feküdtem egy fertőtlenítő szagú kórteremben.
***
fél év múlva...
- Hubbard! - kimérten biccentettem, de ez csak a hivatalos fele volt. A történtek óta sokkal közelebb állunk
- Vivien! Nem muszáj jönnie... - bocsánatkérően nézett rám. Én csak keményen álltam a tekintetét, és hangos csattanással a kezemre igazítottam a gumikesztyűket.
- Akartam jönni. Magának nem kéne hajolgatni... Még vége sincs a rehabilitációjának.
- Mű lábam van, nem rákom... Magának nem kéne itt lennie... Hogy kerül egyáltalán Londonba?
- Nem bírom otthon...
- Megbolondulnék - csóválta együtt érzően a fejét.
- Ahogy én is.
- Már ketten vagyunk. Mit lát?
- Hm... - összeszűkült szemekkel jártam párszor körbe a helyszínt.
Egy forgalmasabb utca szökőkútjához volt támasztva egy huszonéves lány. Valamikor gyönyörű lehetett.
Sötét haja mocskosan és véresen hullott a vállára, egykor csillogó zöld szemei most üresen meredtek az égre.
A torkát elvágták.
Módszeresen, lassan hasított a penge. Lehajoltam a lányhoz.
Egyetlen, lassú vágás. A gyilkosok általában gyorsan nyisszantanak, de ez más volt.
Bár rengeteg vér volt a lány körül mégsem itt ölték meg.
- Nos? - sürgetett Hubbard. Nehezen feltápászkodott a botja segítségével, amit tőlem kapott a születésnapjára.
- Elvágták a torkát. De nem itt. Úgy négy-öt órája halott. Idehozták, méghozzá valamibe becsomagolva. A ruháján más szövetszálak vannak, a térdét kikezdte a durva posztó. Egyszerű krumplis zsák, ha jól sejtem. Lassan, egyetlen mozdulattal metszették a sebet. Egyszerű konyhakésre gondolok, ami igazán éles. Nyilván nemesacél.
- Indok? Gyanúsított?
- Nos... Lehetne akár szerelemféltés... De az túl egyszerű. És miért tette köztérre? Ennél mélyebben gyökerezhet a dolog.
- Ne feledje, ő már a harmadik ilyen esetünk.
- A harmadik féle gyanúsítottal. Valami mindig más. Valami olyan, amit nem egy sorozatgyilkos tervel ki, hogy félrevezessen. Biztos vagyok benne, hogy három emberről van szó. Három törékeny, de erős nőről. A vágások formája, mélysége, és helyzete azt mutatja, hogy hátulról támadtak, semmiféle dulakodás nem volt szükséges. Viszont ahogy mindegyik áldozatot elhurcolták, arról árulkodik hogy megszenvedtek vele.
- Szóval hárman... - dünnyögte a nyomozó.
- Néhány mintát elvinnék, ha nem bánja. Csak a miheztartás végett.
- Hogyne, szabad kezet kapott - hálásan bólintottam, aztán a táskámban lapuló üvegcsékbe gyűjtöttem az engem különösen érdeklő dolgokat.
- Ebéd? - fordult felém valamivel vidámabban.
- Cousine?
- Többet nem vesz rá a pörköltre... Két napig tartott kikúrálni magam.
- Naponta kap el bűnözőket, de a fűszeres magyar ételek kifognak magán... - nevetve csóváltam a fejem, ahogy az autója felé indultunk.
***
- Vivien! Hozzád jöttek! - Ben üvöltésére lettem figyelmes, ami az előszobából jött. Miért most? Percekre vagyok attól, hogy összerakjam a képet, miért is találtam minden hulla mellett vazelint.
- Jövök... - megadóan sóhajtottam, az asztalra ejtettem a szemüvegem, út közben letűrtem a blúzom ujját. Nem szeretem mutogatni. Mióta levették róla a kötést, jobb szeretek hosszú ujjúban mászkálni, bár mindenki tud róla, hogy szereztem. - Benedict... Hát ön?
- Kérem... Már mondtam, hogy tegezz - biccentett féloldalas mosollyal arcán. Ben halkan köszörülte meg a torkát, és mosolyogva nézett felváltva rám, és Benedictre. Láthatólag jól szórakozott. Legalábbis a csúfondáros mosoly, amit nekem eresztett, amikor elküldtem egy nézéssel, erre utalt.
- Benedict... Mi szél hozott erre?
- Szeretném tudni, hogy vagy.
- Köszönöm, jól. Egy teát?
- Elfogadom - némán jött utánam a konyhába, feltelepedett a pult mellé, amíg én vizet forraltam.
- Sajnálom, hogy eljöttem a forgatásról.
- Semmi baj. Érdekes eseted van?
- Az... És sehogy sem áll össze a kép. Bosszantó, de még mindig jobb, mintha unatkoznék itthon.
- Hát persze, nem is tudlak sokáig a tévé elé képzelni. És a családod? Ne haragudj... Ha nem akarod, nem kell róla beszélni...
- Semmi baj! - mosolyogtam keserűen, és levettem a fütyülő kannát a tűzhelyről. - A legmegrázóbb, hogy anyu gyakorlatilag összetört. Már rég elváltak, mégis úgy siratja aput, mintha a még mindig házasok lennének. Még arra sem volt hajlandó, hogy a lakásba jöjjön, és minden nap megnéz legalább egy videót a régi időkből. Rengeteget tölt apu szüleivel, aminek örülök.
- És te?
- Minden nap beszélünk az interneten, aminek az a vége, hogy Ben beszáll, és valami borszasztóan nyilvánvaló kérdést tesz fel a takarításról, vagy a főzésről, hogy kicsit elterelje a figyelmüket.
- Jó, hogy itt van neked.
- Sokat köszönhetek neki. A legjobb barátom.
- Valóban? - nézett rám Benedict. Egy pillanatra meghökkentem, hogy valami rosszat mondtam. Őt kellene mondanom, vagy nem értem...
- Jó megfigyelő vagy, látnod kell, hogy így van.
- Igazad van - bocsánatkérően mosolygott. Én is elmosolyodtam, és a cukorért nyúltam. A blúzom a "B" betűig csúszott fel, amit azonnal letűrtem.
- Sajnálom, hogy ezzel kell együtt élned...
- Nem a te hibád. Nem tehetsz róla, és végső soron még mindig jobb, mintha Moffat neve lenne... - mindketten elnevettük magunkat, de láttam, hogy bánja, ami történt. Inkább leforráztam a filtereket, csak ne kelljen ránézni. - Képzeld, jövő héten fotózásom lesz.
- Ó, hát belementél?
- Igen, azzal a feltétellel, hogy nincs interjú. Az emberek így is túl sokat tudnak rólam...
- Talán jobb lenne, ha mégis beszélnél egy lappal. Az emberek csak pletykákból ismerik a történteket...
- De így is eleget tudnak... Horváth nyomozó volt, a társam, azt hiszem, megneszelték a romantikus részt is, és természetesen apám halálát. Tudtad, hogy azt beszélik, hogy Horváth ölte meg? Nevetséges...
- Talán ezért kéne egy rendes interjú.
- Nem akarom, hogy mindenki rólam beszéljen...
- Ezzel már elkéstél - nézett a teája felett Benedict.
- Nem ezt akartam... Csak a BBC-nél akartam dolgozni, csak nyomozni és rendezni akartam - fájdalmasan sóhajtottam.
- Sajnos benne volt a pakliban... Főleg, hogy Martinnal és velem is mutatkozol, és a Yardnak is segítesz. Az emberek szeretnek, és úgy érzik, az ő korszakukban is létezik Sherlock Holmes.
- Nem tudnám egyedül végigcsinálni... Válaszolgatni egy vadidegen kérdéseire... Régen én csináltam ezt.
- Akasztják a hóhért, mi? - nevetett.
- Nem vicces... - gyengéden ütöttem meg a vállát.
- Velem sosem csináltál interjút... - csóválta vidáman a fejét.
- Mert főleg magyarokkal készítettem. És Moffattal, a szakdolgozatomhoz.
- Hát ez hiba...
- Szeretnéd?
- Hogyne! - mind a ketten nevettünk, aztán szerencsére rátért a forgatásra.
Jujj, de tetszett!
VálaszTörlésFőleg az eleje. :) Remélem hamar lesz következő.
Szia!
VálaszTörlésEgyszerűen imádom!:D Nagyon várom a folytatást!
xxx