15./I. fejezet - A hírnév átka

Hey, sweeties!

Special episode!!

Hogy miért? Harry. Harry Styles.
Ezzel a fejezettel szeretnék képletesen adózni a blogvilágban, hogy igenis van élet a One Direction nélkül is. Félreértés ne essék, nagyon szeretem őket, stb., de egyszerűen rosszul vagyok tőle, hogy folyamatosan csak azokba a blogokba botlom, amik arról szólnak, hogy "Harryazigazi,szenvedünk,deörökreegyüttleszünk, mertezasorsunk". 
Tényleg muszáj ezt? Nincs semmi, senki más? Vagy csak én vagyok ekkora állat, hogy mindenkiben potenciális szereplőt látok, csak bennük nem? 
Oké nekem is van hasonló blogom, lásd itt, de hát nem véletlenül írok keveset. Régen azt hittem, az a jó, akkor leszek király, ha millió feliratkozóm lesz, és ezer kommentem. Ennek az az ára, hogy bedaráltatom magam valami ilyen bloggal.
Ma már rájöttem, hogy az én olvasóim kevesebben vannak, de minőségiek, és értük kell dolgoznom. 

Spoilerveszély:
Harry Styles, előző gyilkosságok, újabb hírmorzsa.

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!

***

" Az akasztás nem nagy tudomány. 

Egy jól irányzott ütés a tarkóra, amitől elkábul, aztán szépen fel lehet kötni. Pofon egyszerű.

Bár van, amivel vigyázni kell. 

Ha igazán örömét leli valaki a gyilkolásban, és Ő igazán, akkor úgy számol, hogy felébredjen, mielőtt a támaszték kicsúszik a lába alól. 

Egyszerűen csak szereti látni, ahogy elhagyja őket az élet, és lássuk be, ez egy eszméletlen ember esetében nem túl látványos.

Ahogy fullad, kapálózik, próbál sikítani, ordítani, de csak apró halálzörejek törnek fel belőle.

Gyarló az ember... Buta. A halál pillanatában még inkább.  Sosem érti, miért történik. Tudja, hogy gonosz, rossz, de nem tudja, miért kell bűnhődnie érte. Aztán csak néz Rá a kikerekedett szemeivel, amik telve vannak félelemmel, és reménnyel, hogy talán megenyhül. Sosem enyhül. Idővel a kötélről lógó elkárhozott is megérti, és szépen, lassan meghal. 

Meghal a gondolataival. Az utolsók mik lehettek? Miért? Miért ő? Tett valamit? Ismeri egyáltalán ezt az embert? 

Nem ismeri. Ő a Halál szolgája, arctalan, néma, csak cselekszik. "

*

- Sosem kapják el mindannyiunkat! - köpött Hubbard felé a kihallgatószobában az egyik gyanúsított. Szőke haja szögegyenesen keretezte karakteres arcát, csillogó szürke szemeivel gyűlölettel telien nézett a nyomozóra. Vékony alakja büszkén feszített a mesterséges neonfényben, karcsú ujjai görcsösen szorultak ökölbe. 

- Csak a neveiket kértem, nem GPS koordinátákat. Higgye el, ha elmondja, jobb lesz. Talán lefaragnak a büntetéséből - Brian ugyanazzal a balta arccal győzködte, mint ezelőtt 2 órával. Nehéz megtörni, de a nőt is. Törékeny kinézete ellenére jól állta a sarat, és az életfogytiglannal való fenyegetőzés sem hatott. Mit érdekelné, ha úgy is vége?

- Be kell mennem - tördeltem az ujjaimat egyre idegesebben. Tehetetlennek éreztem magam az üvegfal ezen oldalán. Normális esetben már beengedtek volna, hogy kihallgassam, de valamiért ez a nő nem hagyja magát. Egy  olcsó motelben kaptuk el. Három hét és két gyilkosság kellett, mire a szálak London egyik legmocskosabb piros lámpás házához vezettek. Kiderült, hogy minden áldozat második, titkos élete innen gyökerezik. Az ok továbbra sem volt meg, de találtunk egy bőrkötéses jegyzetfüzetet, amiben nevek voltak. Az áldozatoké, és mellette számunkra ismeretlenek. A utolsó halott névpárját kerestük fel, a szőke nőt, aki most a szobában ücsörög, és tesz arra, amit Hubbard mondd neki. 

- Vivi, a főnök hív! - dugta be az ajtón a fejét az egyik rendőr, ezzel egy időben a kihallgató szoba ajtaja is nyílt, Brian is kell.

- Mi történt?

- Azonnal kelletek. 

- Mi lesz a nővel?

- Stilinski folytatja a kihallgatását. Siess!

- De... Nekem forgatnom is kell... Moffat kicsinál... Nem tudod, mi ez a hirtelenség?

- Nem kérdezhetné ezeket út közben? - lökte félre a rendőrt Hubbard, és intett, hogy induljunk.

- Mi történt? - kérdeztem immár az anyósülésről.

- Egy híresség. Halott. Akasztás. Öngyilkosságnak tűnik.

- Akkor mi minek megyünk oda?

- Főleg, mert a fotósok és újságírók hamarosan megneszelik... És a főnök azt akarja, hogy nézze meg. Valami nem tetszik neki.

- Ki halt meg? - Brian egy pillanatig gondolkodott. Sosem volt otthon ebben a témában, talán az utolsó híresség, akinek a nevét tudja, és archoz köti, az Michael Jackson. - Harry. Harry Styles. Valami fiúbanda tagja.

- One Direction - bólintottam.

- Ismeri? 

- Van egy bögrém, még otthon kaptam. Ő van rajta.

- Szereti őket? - kérdezte kíváncsian.

- Nem igazán vagyok képben. Néhány számukat ismerem, jónak tartom őket. Nem klasszikus fiúbanda. Tudja, annak idején halálosan meg voltam veszve a Backstreet Boys-ért. De ők egyáltalán nem olyanok. Az unokahúgom viszont nagyon szereti... Bár szerencsére a szőke a kedvence, így talán nem törik annyira össze. Kíváncsi vagyok, mi lesz így a bandával... Vajon mi vehet rá egy ekkora hírességet a halálra?

- Úgy gondolom, van az a hírnév, ami már terhes.

- Nekem mondja? Nem is értem, miért kellek oda... Így is eleget látom magam az újságokban. Még kapcsoljanak össze ezzel is...

- Steven - Hubbard kimérten biccentett a helyszínelőnek, én kedvesen mosolyogva üdvözöltem.

- Nem túl szép látvány egy felpuffadt fej, mi?

- Mióta halott? - kérdezte Brian.

- Úgy fél napja. A kertész találta meg. Ez az egyetlen fa a kertben, amit nem engedett kivágatni, amikor a házat vette. Tetszett neki.

- Talán már akkor tervezte - vont vállat a nyomozó. Gumikesztyűt húztam, és közelebb mentem a halotthoz. 

Enyhén himbálózott a nyári szellőben. Párszor körbejártam, hogy minél többet lássak belőle. Egyáltalán nem hasonlított a képre, ami a bögrémet díszítette. Göndör haja ugyanúgy meredezett, a ruhái ugyanazok voltak, amiket megszoktam a pletykalapokból, de az arc nem az volt. Szemhélyai püffedten csukódtak le, szája résnyire nyitva volt, nyelve épphogy kilógott, ugyanúgy megduzzadva. Szája szélén vékony vércsík csillogott szárazon, nyilván elharapta a nyelvét. 

Sajnáltam. Nem, inkább szántam. Senki sem érdemli ezt. Hogy megölje magát. 

A hírnév átka... Vajon rám is ez vár?

- Nos? - lépett mellém Hubbard.

- Nem is tudom... Öngyilkosságnak látom, de néhány dolog nem igazán tetszik. 

- Pontosan?

- A kék folt a tarkóján, a zúzódások mindkét felkarján, és a vércsík. Az ember, aki felakasztja magát, nem küzd annyira, hogy elharapja a nyelvét. Az az ember már kész a halálra, nem harcol vele.

- Gondolja, hogy megölték?

- Nem tudom... De meg akarom nézni, ha leszedték. Jobban. A hullaházba viszik?

- Igen. 

- Hubbard nyomozó! Itt a csapat többi tagja. Látni akarják - kiáltott felénk egy rendőr.

- Nem, felejtsék el - intett hanyagul a nyomozó.

- Harry... - furakodott át a rendőrökön egy barna hajú srác. Valamivel fiatalabb lehetett nálam, és piszkosul ismerős. Kék szemeiben könnyek gyűltek, három társa mögötte lépett a tetthelyre. 

- Mit mondtam az előbb? - mennydörögte mérgesen Hubbard. - Uraim, nem lehetnek itt.

- De... Mi a barátai vagyunk, hozzátartozók - makogta a sírás határán egy kreol bőrű fiú. 

- Brian, majd elintézem - néztem a nyomozóra, aki sóhajtva bólintott, és vezényszavakat vakkantott a rendőröknek, akik éppen a halott tinibálványt vágták le a fáról.

- Mi történt? - kérdezte egy harmadik tag. Neki is barna haja volt, csak éppen neki barna szemekkel társult.

- Öngyilkosság - feleltem tárgyilagosan. Mind a négy fiú arcából kifutott a vér. - Nem sejtik  esetleg, hogy miért tehette?

- Sosem ölné meg magát... - csóválta a fejét a negyedik tag, a számomra legismerősebb szőke hajú.

- Nézzék. Mégis megtette. Szóval, ha bármit tudnak, kérem szóljanak most. 

- Ki maga? - újra a kreol bőrű vette át a szót. 

- Vivien Jávor. A Yard munkatársa vagyok.

- Igen, tudjuk, így már tudjuk. A nevem Liam Payne - nyújtotta felém a kezét a barna szemű. Egy vérszegény barátságos mosolyt küldtem felé, aztán sorban a többiekkel is kezet fogtam. Zayn Malik - a kreol, Louis Tomlinson - a kék szemű, aki láthatólag a legrosszabb állapotban volt, és Niall Horan - a szőke, az unokahúgom kedvence. Emlékeztem, hogy N betűvel kezdődik a neve...

- Vivi! - intett Hubbard, hogy menjek oda. - Megkapja fél órára a hullát, ha megtud valamit a négy bandatagtól.

- Mégis hogy? Nincs engedélyünk, hogy kihallgassuk őket...

- Vigye el kávézni a házba, vagy tudom is én... De minél előbb pontot kell tennünk az ügy végére, hogy a sajtó ne kössön belénk.

- Rendben - visszakocogtam a fiúkhoz. Nem kellett felajánlanom a kávét, Liam a gondolataimban olvasott, és beinvitáltak a házba. Alaposan néztem körül a hatalmas amerikai konyhában, miközben mind letelepedtünk az asztalhoz. Liam vizet forralt, Zayn pedig lehúzta mindenhol a reluxákat, hogy véletlenül se készülhessen paparazzi kép.

- Nem hiszem el, hogy ezt tette magával... - temette kezei közé az arcát Louis. Mellettem ült, és fogalmam sem volt mit kéne tennem. Ebben a vigasztalós, együttérzős szerepben sosem voltam jó. Tétován nyújtottam felé a karom, hogy megsimogassam a hátát, de félúton meggondoltam magam, és inkább a cukorért nyúltam. Nem is ízesítem a kávét... Mindegy, most már tejeskávé lesz.

- Biztosan semmi jele nem volt, hogy el akarná dobni magától az életét? - kérdeztem hivatalos hangon, aztán felengedtem tejjel a bögre tartalmát.

- Semmi... - ingatta szomorúan a fejét Niall. - Most kezdett egyenesbe jönni. Tudja, az utóbbi években a sajtó nagyon rászállt, amit nehezen viselt. De újra akart kezdeni. A szünet jót tett neki. Újra boldog volt, szívesen énekelt, és azt hiszem, tetszett neki valaki.

- Maga - nézett rám Zayn.

- Hogy?

- Látta magát az újságokban... De nem tudom, miért kezdte el bálványozni.

- Mert olyan, mint ő volt - emelte fel a fejét szipogva Louis. - Magát látta önben. A média ugyanúgy vájkált az életében, mint az övében, amitől részvétet és együttérzést érzett. Meg akarta ismerni, és segíteni akart magának. Ez lett az új célja. Ez adott neki erőt. Hogy segíthet valakin. Kérem! Most ön tegye ezt vele! Tudom, hogy nem ölte meg magát! Meggyilkolták!

- Miből gondolja? - próbáltam továbbra is hivatalos maradni. Egyszerűen nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy ez a vadidegen velem foglalkozott.

- Nem ölné meg magát... Egyrészt, mert nem bírja a fájdalmat, másrészt, mert túl sok terve volt. Lemezeket akart, rengeteg ötlete volt. Dalok, versek, még egy könyvet is akart írni... És élni akart. Szerelmesnek lenni, megházasodni, gyerekeket nevelni... - mondta fájdalmasan Liam.

- Kérem, derítse ki, mi lett vele! - szorította meg a kezem Louis. Patakokban folyt a könny az arcán, világító kék szemei reménykedve néztek rám. Nem mertem elmondani nekik, hogy gyilkosságra gyanakszom, az csak olaj lett volna a tűzre. Nem vagyok biztos benne, nem akarok hamis reményt ébreszteni bennük. Sután bólintottam, mire a fiú szorosan ölelt magához. Meglepődtem. Esetlenül veregettem meg a vállát, aztán felhajtottam a kávém, és sűrű ígéretek közben, elvéve a névjegykártyájukat, kisiettem Brianhez. Ez sok volt egyszerre. 

- Minden rendben? - kérdezte a nyomozó, mikor mellé léptem. - Úgy néz, mint egy űzött vad. A szokásosnál is nagyobbak a szemei.

- Sajnálom... Itt vagyok. Csak... Megleptek.

- Mit tudott meg?

- Hogy Harry élni akart. 

- A paparazzik nem ezt kiabálják - intett fejével a kordon felé.

- Miattam.

- Mi?

- Látta az újságban, hogy rám száll a média. Segíteni akart.

- Felvette magával a kapcsolatot?

- Nem volt rá ideje... - éppen akkor fektették a hordágyra. A szemem nedvesen csillogott, tétován léptem a hulla mellé. - Sajnálom... - suttogtam teljesen feleslegesen, és ugyanilyen indokolatlanul simítottam ki egy kósza barna tincset a püffedt arcából. - Menjünk - fordultam hirtelen Hubbard felé. - Elvinne a forgatásra?

- Biztos, hogy be akar menni?

- Igen - határozottan bólintottam.

*

- Vivi, jól vagy? - huppant le mellém Martin.

- Aha, csak kicsit szétszórt... Még csak délután kettő, de már két ügyön agyalok...

- Hallottam Harry Stylesról... Jó gyerek volt.

- Az.

- Gyere, menjünk együnk valamit - csapott a térdemre kedvesen. Mosolyogva bólintottam,  és követtem a büfé felé. - A vendégem vagy.

- Remek!

- Mi is legyen... - mormolt hangosan. Láttam rajta, hogy szándékosan ennyire vidám, talán próbál jobb  kedvre deríteni.

- Én egy Twix-et kérek, és egy light kólát - mosolyogtam Anne-re, az eladóra, és rágyújtottam. 

- Ugyanezt - bólintott Martin. - Tudod, egyre jobban szeretem a szerepem. Tudom, hogy miattad kapott nagyobb figyelmet Watson véleménye.

- Watson mindig is fontos szerepet töltött be. Csak idő kellett, hogy Sherlock rájöjjön, mennyire fontos neki a barátja véleménye.

- Akkor tőlem elfogadsz egy baráti véleményt?

- Persze!

- Ne engedd el. Benedictet. Szüksége van valakire. És az te vagy. Látom rajta - ne... Ennyi sok nekem egy napra. Nem tudom, miről beszél, és nem is akarom tudni...

- Hogy? - a legértetlenebb arcommal néztem Martinra.

- Egy Sprite-ot, Anne - hallottam az ismerős hangot mögöttem. - Szünet, srácok? - hirtelen fordultam meg, majdnem megégetve Martint a cigivel. Benedict mosolya várt a hátam mögött.