22. fejezet - Végjáték/2. rész [Veszélyes játékok] +18

Hey, sweeties!

Hát ez is eljött. 'Az igazi Sherlock' az utolsó fejezethez érkezett. A történet, és az életem egy szakasza is lezárul, hiszen a nagy kihagyások ellenére a blog az első olyan munkám, ami nemsokára befejeződik, és nem azért, mert időközben rájöttem, hogy nincs benne jövő, hanem mert befejezem. A történet lezárul.
Köszönöm mindenkinek, aki az előző fejezethez bármiféle hozzászólást vagy pipát intézett, de kérlek értsétek meg, hogy dolgozom, és tanulok, szinte otthon sem vagyok, nemhogy időben hozzak részt... 
Búcsúzkodással majd az Epilógusnál foglalkozom, most itt az utolsó fejezet. Enjoy. ;-)

xx, Elly

***

- Mi ez az egész? - a kérdésem akár hisztérikusan is csenghetett, ami szerintem jogos.

 - Vivi... Vivi, Vivi, Vivi... - ahogy a fejét csóválta, és gúnyosan elmosolyodott, ugyanazt az embert láttam akit ismerek, de mégsem ő volt. - Ne nézz úgy, mint egy autópályán kidobott korcs. Most mutasd meg, milyen bátor az igazi Sherlock!

 - Miért? - ennél többet nem mertem kinyögni, egyrészt, mert beszartam a kezében tartott késtől, másrészt, mert a sírás fojtogatott. 

 - Te tényleg nem érted, igaz? Akkor hadd meséljek el egy történetet, ugye a barátod sem bánja - elém guggolt, és mosolyogva kezdett bele: Tudod, mindig első voltam. Mindenben. Mindenhova kitűnő eredménnyel felvételiztem, mindent elértem, amit csak a fejembe vettem. Én voltam az ország legjobb riportere. Mindenki az én nevemet kereste a stáblistákon, velem akart dolgozni a média. Aztán jött a kis Bambi, Jávor Vivien, aki csak egy szaros OKJ-re jutott be. Tudod, eleinte, az első pár évben tényleg azt éreztem, hogy mentorálnom kell téged. Akartam valami olyat hagyni a médiára, aki méltóképpen viszi tovább a munkámat. Ez lettél te. Megalkottam a tökéletes bűnügyi riportert. Persze, ehhez jónéhány gyilkosság is kellett. Tudod, hogy lett Horváth Viktorból gyilkos? Én tettem azzá. Nem akart ő ölni, de a pénz és némi ellenszolgáltatás meghozza a gyümölcsét. Aztán általad is ismert okok miatt el kellett tüntetnem. Az a szerencsétlen beléd szeretett, és azt hitte, ha bevall mindent, majd megbocsátod, és hordod neki a Blikkeket a börtönbe. Ha vallott volna, engem is húz magával, amit nem engedhettem. Úgy intéztem, hogy elkapják, aztán megszöktettem. Mit gondolsz, ki ismeri a legjobban a magyar börtönöket, ha nem az, aki VIP kártyával interjúzott a falak mögött.
 - Szörnyeteg vagy - suttogva vágtam a monológja közepébe, de a szavak hangosan visszhangoztak a kettőnk között feszülő rövid távolságon.
 - Az lennék? Én inkább úgy fogalmaznék, a bűn kegyeltje. Ez mégiscsak irodalmibb, nem gondolod? - gúnyosan mosolygott rám. Tudtam mire gondol: a könyvemre. Évekig ültem rajta, amíg néhány hónapja Steven rám nem parancsolt, hogy adjam neki oda. BBC könyv lett belőle, és sokkal jobban fogyott, mint a volt főnökömé bármikor.
 - Legalább Jamie-t engedd el. Én kellek neked.
 - Ugyan, Vivi... Nem kelt fel benned a bűnügyi riporter? Hát nem ez lesz az évtized sztorija? Vagy még nem érted? Nem.. Édesem. Hadd segítsek, kitaláltam a szalagcímet: Gyilkos lett a gyilkosok riportere. Hatásos, nem? Megírom, hogyan ölted meg az új szerelmed, aztán magadat. Újra én leszek a legjobb, te pedig egyszerűen eltűnsz, mintha sosem léteztél volna. A Temze fenekén fogsz elrohadni, én pedig a világ királya leszek.
 - Semmit nem tanultál? Minden kiderül.
 - Kiderült, hogy én állok az egész mögött?
 - Nekem is eszembe jutott egy szalagcím: Gyilkos a vesztesek riportere - elfintorodott, aztán egy laza lendítéssel a vállamba dobta a kést. Fájdalmasan ordítottam fel, és azon imádkoztam, hogy ne roncsoljon létfontosságú eret a penge. Ha egyáltalán túlélem az éjszakát.
 - Vivi... Tudod, azért csodállak. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen törékeny test ennyi fizikai fájdalmat el tud viselni. Hihetetlen... - valóban a csodálat szikrája villant a szemében, de sokkal jobban izgatott a keze, amiben egy újabb kés pengéje csillant meg. - Mit szólnál, ha kicsit feszegetném a határaidat? - valahogy sejtettem, hogy költői kérdés lesz, de arra nem számítottam, hogy az újabb penge is az előző mellett landol.
- Miért teszed ezt velünk? - Jamie először szólalt meg, mióta itt vagyunk. - Miért nem látod be egyszerűen, hogy egy tehetségtelen ribanc vagy, és a csillagod leáldozóban van?
 - Jamie... Ne... - minden testrészemmel próbáltam lökdösni, hogy maradjon csendben, a megszólalásával nem sokat segített a reménytelen helyzetünkön.
 - Így gondolod? Hogy is hívnak? Jack, John? Kicsi huszár... Amikor az én csillagom tündökölt édesanyád éppen az abortusz melletti és elleni érveket jegyzetelte egy papírra. Sajnálom, hogy nem előbbi mellett döntött - gúnyos mosolya még szélesebb lett. - De tudod mit? Nem öllek meg. Még nem. Veled is játszom kicsit, hogy ne érezd, hogy mocskolásokkal kell felhívni magadra a figyelmet - mellém lépett, kitépte az egyik kést a vállamból, és mosolyogva Jamie alkarjába vágta, de nem állt meg. Csuklótól könyékig, ügyesen elkerülve a létfontosságú ereket, felvágta a karját. Jamie sikítva üvöltött fel amikor kihúzta kezéből a pengét. Hallottam, ahogy csontot roncsol a kés. Aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha csak a tokjába tenné vissza, pontosan arra a helyre vágta vissza a vállamba, ahonnan előzőleg kihúzta.

*

Valószínűleg mindketten a fájdalomtól ájultunk el, egyáltalán nem emlékszem rá, mikor vesztettem el az eszméletem, vagy éppen Jamie az övét. Óvatosan pislogtam bele a megtört napfénybe, fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Amennyire a kötés engedte, Jamie felé fordultam, akinek hatalmas, ügyetlenül eszkábált nyomókötés éktelenkedett a karján. A vállamra pillantottam, ahol hasonló kép fogadott, ez nyilván a kínzásunk része. Nem hagyja, hogy elvérezzünk, annál jobban ki szeretné élvezni a helyzetet.
Még mindig nehezen hiszem el, hogy ezt tette velem. Velünk. Az az ember, akiben a szüleim után a legjobban megbíztam; hidegvérrel meggyilkolta a barátaimat, az apámat, számomra vadidegen embereket, és talán az egyetlen embert, akinek valaha képes voltam kimutatni az érzelmeimet. Szinte már sajnáltam...
Milyen dolgok vezethetnek oda, hogy ennyire kegyetlenné váljon az ember? Sosem hittem abban, hogy egy emberi lény eredendően bűnös, és rossz. Hiszem, hogy csak azzá válik. Hogy események, csalódások sorozata teszi azzá. Mi történhetett vele, Fenyő Ágival, Magyarország, és talán a világ egyik legjobb riporterével, hogy szociopata, hidegvérrel gyilkoló ámokfutó legyen belőle? Hogy lehet, hogy a példaképem, a mentorom, az egész karrierem alapköve arra tette fel az életét, hogy elpusztítson?

Amikor beültem az első órájára, azt hittem, ő az én emberem. Amiket elmondott magáról, amennyire híres volt... Egy elérhetetlen csodának tűnt, akinek a közelében szerencsésnek tarthatod magad, hogy egyáltalán ott lehetsz. Amikor hozzá kerültem gyakorlatra, azt hittem, enyém a világ. Egy sikeres nőtől tanulhattam, aki csupa nagybetűs név a médiában, és még hasonlítunk is. Hasonló volt az érdeklődési körünk, hasonlóan forgott az agyunk, hasonlóan csináltunk szinte mindent. Azt hittem, ez egy jel, hogy egy szép napon olyan lehetek, mint ő. Teljes mellhosszal álltam mellette minden pillanatban, hittem, hogy minden, ami velünk történik, a tanításainak köszönhetően egy kicsit az én érdemem is. Hogy hozzá tudok tenni ahhoz a csodálatos világhoz, amit ő a kamerák elé képzelt, és addig tepert, míg mindent meg nem valósított.
Tőle tanultam mindent. Hogyan kell nyomulni, és elérni a célt minden áron. Hogyan kell adott esetben eltaposni embereket, és felemelni másokat, és hogy mégis hogyan kell kiválasztani ezeket az embereket. Megtanította, hogyan legyek az a Jávor Vivien, aki most vagyok. A BBC riportere, forgatókönyvírója, a Teve utca, később a Metropolitan bűnügyi tanácsadója. Megtanította, hogyan alkossak egy teljesen új műfajt, amiben csak én létezem, egy olyan világot, amiben csak az én segítségemmel oldódik meg minden. Megtanította, hogyan legyek az igazi Sherlock.

 - Mit fogunk tenni? - Jamie hangja zökkentett ki a nagy monológomból.
 - Várunk.
 - Akkor meghalunk.
 - Tisztában vagyok vele.
 - Vivi! Ne legyél idióta! Megöljük ha kell, de én élve fogom elhagyni ezt a lepratelepet, és te is! Ne feledd, hogy azért vagyok, hogy megvédjelek, és nem fogok megbukni! - idegesen kezdett fészkelődni, amitől a vállamba hasított a fájdalom.
 - És mégis mit akarsz tenni? - sírva üvöltöttem felé. Ez volt az a pont, amikor mindent feladtam. Nem akartam tovább küzdeni. Hagyjon mindenki békében meghalni. - Össze vagyunk kötözve, sérüléseink vannak. Nincs fegyverünk, és legyengültünk. Az esélyünk a túlélésre nagyjából egyenlő a nullával. Csak hagyd, hogy meghaljak...
 - Ezt felejtsd el! Megmentelek, és soha többet nem engedem, hogy bárki is ártson neked!
 - Ehhez egy terv is kéne...
 - Szerencsére van. Az az idióta némber itt felejtett egy kést. Úgy látszik, mégsem olyan jó, mint amilyennek képzeli magát. Most komolyan, ki az az idióta szociopata, aki fegyvert ad az áldozat kezébe?
 - Okosabb, mint gondolnád. Nem véletlenül hagyta itt azt a kést. Számít rá, hogy menekülni próbálunk.
 - Túl sokat képzelsz róla, Vivi. Ez a nő szimplán beteg, akinek orvosra, vagy inkább villamosszékre lenne szüksége - ezzel lezártnak tekintette a vitát. Éreztem, hogy nem kíván tovább arról fecsegni, ahogy Ágit istenítem, akkor is, amikor éppen megpróbál megölni.

Jamie terve egyszerű volt, és szerinte sikerülni fog. Már alkonyodott, mire elérte a lábával a kést, aztán ügyesen a kezéig kotorta, hogy elvágja a műanyag zsinórokat, amik összekötöttek minket és a kezeinket. A terv következő állomása volt a legnehezebb. Elfutni, amilyen gyorsan csak lehet. Egyrészt fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk, és meddig kell futnunk a segítségért, másrészt rengeteg vért és energiát vesztettünk mindketten. Ennek ellenére alig vártam, hogy a béklyó lepattanjon a csuklómról. Jamie először óvatosan felém fordult, aztán szorosan magához ölelt.

 - Kész vagy?
 - Tűnjünk el innen!

Bólintott, aztán kézen fogott, és rohanni kezdtünk. Az út, amire kiértünk elhagyatott volt, de legalább közvilágítás pislákolt a fejünk felett. A nap utolsó sugarai nemsokára eltűntek, mi pedig rohantunk, ahogy csak bírtunk.

 - Valaki követ - kiáltott felém Jamie. - Egy autó, húzódj le! - előbb még hátranéztem. Egy szürke Golf fényszórói világítottak a szemembe, a motor hangja erősen dübörgött a fülembe. Későn kanyarodtam, Jamie nem tudott időben magával rántani, így az autó mindkettőnket elütött, igaz, nem olyan erősen, mint azt vártam. Éppen csak annyira, hogy hanyatt essek, a térdem, és a tenyerem lehorzsolva négykézlábra érkeztem, Jamie mellettem féloldalasan fetrengett, és az oldalára szorította a kezét. Azt hiszem, a bordája reccsenését hallottam az előbb.

 - Vivi... Azt hitted, elmenekülhetsz a kis barátoddal? - Ági hangját hallottam a fények mögül, de nem láttam semmit az erős fénytől, amíg le nem guggolt mellém, kezében lazán egy revolvert lóbált. - Hát tényleg nem tanultál semmit, de semmit a bűntényekből? A való világban nincs menekvés, és senki nem ment meg. Tudod, ez egy elhagyatott városrész. Rablókon, gyilkosokon, és drogosokon kívül senki nincs itt, és ők nyilván nem szólnak a rendőrségnek, tekintve, hogy előlük menekülnek.
- Miért nem ölsz már meg? - kérdeztem az aszfaltot bámulva. Ági kisöpört egy vértől ragacsos tincset a szememből, és mosolyogva nézett rám, már-már angyali mosollyal.
 - Te az én művem vagy. Egy rosszul sikerült mű, ami túlnőtt az alkotóján. Ugye nem kell elmesélnem Frankenstein történetét? Hogyan is kéne, hiszen Benedict már biztosan megtette helyettem.
 - Őt hagyd ki ebből! - fenyegetően bámultam vissza rá, amin még jobban mulatott. Én is egy ritka higgadt ember vagyok, de nem hagyom, hogy még valakit bántson, akit szeretek.

Golyó süvített el a fülem mellett. Ági mosolya az Arcára fagyott, és egy pillanat múlva megláttam, hogy miért is. Mivel elég közelről kapott lövést, a seb bemeneti nyílása kicsi volt, éppen csak a golyó méretével megegyező lyuk volt a homlokán. A meglepődöttségtől még mindig guggolt, és meglepetten a szemembe nézett. Aztán hátrahanyatlott.

 - A kocsiból szereztem. Mondtam, hogy nem olyan okos, mint amilyennek képzeled - Jamie alig állt a lábán, de a fegyver, amit a kezében tartott egy millimétert sem moccant.
 - Halott.
 - Persze, hogy az. Gyerünk, tűnjünk el innen! Szállj be a kocsiba!
  -Jamie... Meghalt! Nem hagyhatjuk itt!
 - Mégis mit akarsz tenni vele? Meg akart ölni, talán nem neked kéne a temetését fedezni! Vivi, gyerünk már, mielőtt valamelyik itt tanyázó bűnöző a helyébe lép - nem moccantam, csak bámultam Ági élettelen testét.

Láttam már elég halottat, láttam már halottat, aki a barátom volt, de sosem gondoltam volna, a legmerészebb álmaimban sem, hogy pont Fenyő Ági holteste mellett fogok majd egyszer állni. Jamie hagyta, hogy lecsukjam Ági szemeit, aztán a kocsi felé vonszolt, és belökött az anyósülésre.
Fénysebességgel repültünk vissza a városba, az első utunk a Metropolitanhez vezetett. Hubbard éppen hazafelé tartott, Jamie majdnem elütötte a parkolóban. Meg sem vártam, hogy leálljon az autóval, csak feltéptem az ajtót, és Hubbard nyakába vetettem magam. Értetlenül nézett ránk, aztán bekísért, hogy túlessünk a szükséges procedúrákon.
Miután Jamie és én mindent elmondtunk, Hubbard egy csapattal Ági testéért ment, és a házba, ahol fogva tartott minket. Az egész alig 24 óra leforgása alatt történt, mégis úgy érzem, az egész eddigi életem hazugság volt, és hidegvérrel tépték ki a lelkemből.

*

 - Mit akarsz most tenni? - Jamie szakította meg a nagy gondolatmenetem. Még mindig kórházban voltunk, de én jobb állapotban voltam, így most az ágya szélén kuporogtam.
 - Haza akarok menni.
 - Nemsokára mehetünk. Ugye most már elfogadod, hogy soha nem hagylak el. Főleg nem ezek után. Vagy Benedict?...
 - Nem. Nincs Benedict. Hazamegyünk. Magyarországra.
 - Biztos vagy ebben? Nem akarsz elbúcsúzni?
 - Ahogy innen kiengednek, elmegyünk. Szólok Bennek és anyáéknak, hogy csomagolják össze a holminkat, és innen már egyenesen a reptérre megyünk. A felmondólevelem majd elküldöm a BBC-nek. Kaptak elég anyagot, akár még 3-4 évadot kényelmesen leforgathatnak.
 - De... Ez az életed. Ez volt az álmod.
 - Most már új álmom van. Békében élni.

Jamie sok mindent nem értett meg. Nem értette, miért akarok így eltűnni, hogy miért nem tálalok ki minden mocskos részletet Ágiról, sőt, Benedict mellett is kiállt, annak ellenére, hogy mindketten tudtuk, hogy már nem csak az a személy vagyok a szemében, akit meg kell védenie.
Önző ribanc vagyok, hogy nem magyarázom meg Benedictnek a dolgokat, de ott vannak az újságok, a hírek, szinte mindent tud. Ben és a családom segített elintézni a hazautazásunkat, így még a születésnapom előtt repülőre szálltunk, és hazamentünk. Budapesten sem akartam maradni, újabban itt is egyre több az újságíró, aki szükségét érzi, hogy kövessen, és kérdéseket kiabáljon utánam, és Jamie után.

 - Szóval itt nőttél fel - Jamie az ajtóban állt, kezéből ledobta a táskákat.
 - Hogy tetszik?
 - Otthonos. Tetszik - melegen mosolygott rám, viszonoztam, és intettem, hogy nézzünk körbe. Én sem voltam már itt vagy egy éve.
 - Persze először rendbe kell hoznunk, de legalább be van bútorozva. Talán egy festés nem árt.
 - Tökéletes lesz, ne aggódj - biztatóan magához ölelt, és tudtam, hogy igaza van. - Szóval Tamásiban fogunk élni.
 - Tamásiban fogunk élni.

Vége