Epilógus

Hey, sweeties!

Mindenkinek köszönöm, hogy végigolvasta a gondolataimat, az elképzeléseimet. Ezenkívül köszönöm mindenkinek, aki valami olyan meghatározó dologgal szállt be, vagy éppen ki az életembe/ből, hogy megihletett. El sem hinnétek, ha felsorolnám, mennyi valóságalapja van a történetnek. Külön köszönet jár Benedict Cumberbatchnek, a világ legcsodálatosabb színészének, akit ha nem szeretnék az összes szeretettel, ami a világon létezik, talán a blog sosem születik meg. Természetesen hálával tartozom a könyvek szerzőinek, akik összegyűjtötték ezt a rengeteg szörnyűséges gyilkosságot, amit felhasználhattam, természetesen a nevek és a helyszínek megváltoztatásával. Köszönöm mindenkinek aki támogatott, aki megtisztelt a hozzászólásával, vagy pipájával, vagy akármivel, amivel elmondta a véleményét a történetről. Hatalmas köszönet jár a bloggeren keresztül megismert embereknek very big ölelés, név szerint: Annie Sawyer, Georgia Styles, Eliza Blindness és Bonnie T. Müller. Nélkülük, a segítségük nélkül talán soha nem fejezem be. (Valaki mindig rugdosott, hogy írjam már :-D ) 

A hagyományokkal ellentétben egy gif-et küldök, de nem búcsúképpen! 

Ugyan úgy tervezem, egy időre eltűnök, de nem végleg! 

xx, Elly

U.i.: Meggondoltam magam, nemsokára jelentkezem, kicsit másképp. ;-)

***

2014. december 21., Tamási

Kedves Benedict,

már itthon vagyok, amikor a sorokat olvasod. 

Az utóbbi időben felfordult az életem, és úgy hiszem, a legjobb módja annak, hogy újra önmagam lehessek, ha hazatérek. Itt Tamásiban minden a régi, bár az emberek megbámulnak, de lassan hozzászoknak, hogy itt vagyok. 

Sajnálom, hogy csak eltűntem, azok után, ami kettőnk között történt. Nem akarok bocsánatot kérni, inkább elmesélem neked, hogyan is szerettem beléd, és miért is foglak mindig is szeretni, amíg csak élek:

Úgy öt évvel ezelőtt megkaptam a Vágy és Vezeklés c. filmet DVD-n karácsonyra anyától. Imádom Keira Knightley-t, és James McAvoy-t is, gondolom ezért is döntött ez mellett, és tényleg; ez volt akkor a tökéletes karácsonyi ajándék. Rengetegszer láttam a filmet, volt, hogy egymás után többször megnéztem. Tudod, mit gondoltam akkor rólad? Hogy nincs a Földön nagyobb szemétláda, undorítóbb alak, mint Paul Marshall, és aki elvállalta a szerepet, egy címeres idióta. Évekig ez így is maradt. Még az igazi neved sem tudtam, csak azt, mennyire utálom a csokigyáros pedofilt. 

Amikor először láttam a Sherlockot, azt hiszem betegen feküdtem a nappaliban. Annyira rosszul voltam, hogy inkább hazautaztam anyáékhoz, hogy kicsit újra gyerek lehessek, és hagytam magam kiszolgálni. Élveztem, hogy reggel, miután felkeltem, a szobámból lehozták a takaróm, nekem csak a kanapéra kellett vetődnöm. Betakartak, megkaptam a teám, és mindig volt valaki, aki jött, és figyelt rám. Csak kapcsolgattam a tévét, és így bukkantam a Sherlockra. Először fel sem ismertem a történetet, csak az adott csatornán hagytam, mert felismertem Martint. Jó színész, és őt nem utáltam egy szerepe miatt sem. Aztán rájöttem, hogy ez egy Sherlock remake, de hogy őszinte legyek, Martinon és Mark Gatisson kívül sok szereplő nem keltette fel az érdeklődésem. Egyébként a második évad egyik epizódját láttam, még meg is jegyeztem magamnak, hogy Lara Pulver a tökéletes Irene Adler. 

Aztán érdekelni kezdett. Végignéztem az összes részt, és talán az utolsó néhánynál jöttem rá, hogy ki is Sherlock Holmes valójában: a világegyetem legutálatosabb figurája; Paul Marshall. Már nem utáltalak. Tudod, miért? Elhittem, hogy te vagy Sherlock. Előtte elhittem, hogy te vagy Marshall. Mindent elhittem neked, bármit játszottál. Megszállottan megnéztem az összes filmet, még azokat is, amikben csak rövid időre tűntél fel. Mindent láttam. Mindig más voltál. Hol féltékeny férj, hol háborús hős, vagy éppen egy szeleburdi család legidősebb fia. Nem volt olyan perc, hogy ne csodáltalak volna, ahogy most sincs. Hogy mikor szerettem beléd? Fogalmam sincs... Valahol a Sherlock és a Hadak útján között félúton, de nem is számít igazán. 

A szerelmem nem a szokásos rajongáson alapult. Én nem Benedict Cumberbatch személyét szerettem, hiszen nem ismertem. Én Peter Guillanbe, Stephen Ezardba, Van Goghba, és Joseph Hookerbe szerettem bele. A játékodat szerettem szerelemmel. 

Aztán Londonba mentem. Nem tudod elképzelni azt az érzést, mikor a világon a legnagyobb álmod a küszöbön ácsorog, és ezt még megtetézik azzal az emberrel, akit a világon mindennél nagyobbra tartasz.  Te már biztosan nem is emlékszel rá, hogy nekem jöttél. Az első napom első tíz percében fellöktél. Kedves és segítőkész voltál, de jóformán rám sem néztél, amit igazán nem vethetek a szemedre. Azt már annál inkább, hogy milyen ellenséges voltál velem. Sosem akartalak bántani a segítségemmel, és ha már az első napon olvasod például ezt a levelet, biztos vagyok benne, hogy nem az ellenséget látod bennem. Bevallom, nagyon rosszul esett. Csalódtam. Az a sok szerep, amibe beleszerettem, egy pöffeszkedő, önkényuralomra törő sztárrocskát takar, aki nem tudja elviselni, ha bírálják a munkáját, méghozzá nem is negatívan, hanem segítő szándékkal. Fogalmad sincs, mennyi időt tartottam a prezentációm gyakorlásával, hogy megmutassam neked, ki is a valódi Jávor Vivien, és mit is tudok valójában. Kár is tagadni, láttam, hogy lenyűgöztelek. Megtörtél. Rájöttél, hogy eszemben sincs elvenni tőled Sherlockot, csak segíteni akarok. 

Szépen lassan megbarátkoztunk a gondolattal, hogy együtt fogunk dolgozni; te megtanultál elviselni, és talán egy kicsit tisztelni is, én megtanultam, hogy rejtsem el az érzelmeimet. Még az étteremben is csak hatalmas erőfeszítések árán sikerült elérnem, hogy ne vetődjek a nyakadba, átugorva a rántottánkon. El sem hiszed, mennyire nehéz volt, és hogy mennyire szeretlek. Nem győzöm elégszer mondani. 

Kérlek, ennek ellenére ne keress, és a levelemre se válaszolj. Csak veszélybe sodornálak, vagy talán már így is megtettem ezzel a levéllel. Sosem vagyok biztonságban, valaki mindig üldöz, hol egy szociopata riporter, aki a tanítómnak nevezte magát, hol mások. Nyomatékosan kérlek, hogy ne kutass utánam. Legyen elég annyi, hogy itthon vagyok, mondhatni biztonságos közegben. 

Örökre magammal hordom annak a pár napnak az emlékét, amit boldogságban töltöttünk együtt, a legtisztább szerelemmel, amit csak ember kívánhat. Magammal vittem az érzést, hogy Benedict Cumberbatch szerelme az enyém. Azé az emberé, aki a legártatlanabb szerelemmel, a legnagyobb szívvel, és a legforróbb hévvel szeret. Kérlek, ugyanígy emlékezz rám, és egy napon bocsásd meg nekem az összes hibát, minden vétket, és ezt a levelet is, amit ellened követtem el.

Örökre a Te Sherlockod, 

Vivi