6. fejezet - Hello, London!

Hey, sweeties!

Jövök, jövök! Végre elérkeztünk a fejezethez, ahol képbe kerül történetünk igazi színtere, London. Megmondom az őszintét, én szerettem a pesti részeket, és boldog lennék, ha az egészet innen kéne vezényelnem, ott otthon éreztem magam, olyan, mintha otthonról írnék. Viszont most jön a mély víz! Ezzel csak annyi lesz a problem, hogy többet kell gugliznom, hogy helyesen adjam vissza a helyszíneket, és úgy mindent. Sebaj, megcsinálom! ;-)

Óóó, és jön Ben!!! :-D

xx, Elly

Kommentálni, pipálni ér!!

***

Blúzok, kosztümök, kényelmes göncök, ha terepre kell menni, cipők, könyvek,  jegyzetek, minilabor... Istenem, úgy félek, hogy valami itt marad!

 - Ha valami itt marad, utánad küldjük! - dőlt az ajtófélfának apu. 

 - Csak izgulok, hogy minden meglegyen... - nyögtem, és próbáltam becsukni a jávorpali bőröndöm, kevés sikerrel. Ráültem, nyomkodtam, de semmi. Végül apu segített, és kivonszolta az előszobába a többihez. 

 - Hogy fogsz ezzel elmenni az albérletig Londonba? - kérdezte anyu olyan hangsúllyal, hogy inkább ne is menjek sehova, hanem pakoljak vissza. Ezt mégsem mondhatta ki, félő lenne, hogy tényleg megtenném. Bármennyire is akarom ezt az egészet, berezeltem... Kár is tagadni.

*

 - Mennem kell... - sóhajtottam a kis csapat felé fordulva, akik kikísértek a reptérre. A bőröndöket már felpakolták, most szólították a gépem. Mindenkit megszorongattam, anyu elmorzsolt pár könnycseppet, és láttam apun is, hogy meghatódik. Pipa, sikerült érzelmet csalnom apu arcára. 24 év alatt ez nem kis teljesítmény. Egy utolsót intettem, aztán eltűntem a terminálban. Izgulok, a fene egye meg! Ráadásul Ági nem tudott kijönni, ami bosszant, elvégre ő az értelmi szerző, a mentorom...

*

Szóval itt fogok élni... Ahogy letett a gép, és leszenvedtem a bőröndjeimet, első dolgom volt kocsit szerezni. Klasszikus angol taxik sorakoztak a reptér előtt, és random választottam egyet. Rögtön a Sherlock első része ugrott be, a taxisofőr, aki rávette az áldozatait, hogy öljék meg magukat. Hogy lehet valaki ilyen jó manipulátor? Majd írok egy levelet Horváthnak, és megkérdezem benne. Elvégre az elmúlt három évben tökélyre fejlesztette, sikerült félrevezetnie engem, és az egész kapitányságot.

Miután betuszkoltuk a csomagtartóba a bőröndjeimet, félve mondtam a sofőrnek a címet. Vajon mire számítsak? Egy lepukkant kis művészszálló, amit sikerült megkaparintania a BBC-nek? Vagy egy új építésű tömbház, ahol a hozzám hasonló dolgozók laknak egy brancsban?A szívem a torkomban dobogott, amikor kb. negyed óra múlva a kocsi leparkolt egy forgalmasabb utcában. Ez jó, szóval közel vagyok a belvároshoz. Fizettem, a férfi segített kivenni a csomagjaimat, nem vett rá, hogy megöljem magam, szóval eddig minden simán ment. 

Wundershchön.... Tipikus angol bérház. Mintha két oldalról összenyomták volna a lépcsőházakat. Kicsit klausztrofóbiás lettem a látványtól, és komolyan megijedtem, hogy egyáltalán én ide beférek, nemhogy a bőröndjeim... 

Sóhajtva kaptam fel a lehető legtöbb bőröndöt, és villámgyorsan a lépcsőházba hordtam őket. Állítólag az első emeleten lakom. Jó, az nem vészes, legalább a tériszonyomnak sem kell előjönnie százszázalékosan. Két táskával megpakolva kacsáztam az emelet felé, és egy kis malőrrel sikerült anélkül kinyitnom az ajtót, hogy bármelyik súlyt leejtettem volna. 

Nem én voltam az egyetlen a lakásban. Azonnal bekapcsolt a felderítő detektor, és nem törődve azzal, hogy a folyosón még négy bőrönd vár a bejutásra, hangtalanul lepakoltam, és ugyanilyen zajszinttel elindultam a motoszkálás irányába. Nekem háttal állt valaki a közepes méretű amerikai stílusú konyhában, és  valamit kavargatott egy fazékban. Egyre közelebb settenkedtem, a pulton felfedeztem egy sodrófát, és rögtön nyúltam is utána. A padló élesen reccsent, repedést vágva a csöndön. Az eddig háttal álló személy hirtelen fordult meg , kezében a fakanállal, amiről piros szósz csöpögött a padlóra.

 - Szia - mosolygott rám. 20 évei közepén járó srác állt a konyhában. - Szóval te vagy az új lakó. A nevem Ben, én leszek a lakótársad. Steve nem említette? Csak így van hely... - Ki a fene az a Steve?
 - Steve? - egyelőre csak ennyit tudtam kinyögni, kezemben a sodrófával. Hirtelen kaptam észbe, és a pultra tettem, amin ő újra felfelé húzta a száját.
 - Steve. Steve Moffat. Tudod, a főnököd... Bár nem az enyém, de így is közünk van egymáshoz.
 - Talán a rokonod? Vagy te is a tévénél dolgozol?
 - A zenekarban. Dobolok.
 - Ó, ez remek - esetlenül bólintottam. Baromi kellemetlenül éreztem magam. Mindannak tetejében, hogy tarkón akartam vágni az új lakótársam, még jól is nézett ki... De mivel Horváth után megfogadtam, hogy soha a büdös életben nem lesz közöm gyengéd értelemben egy férfihoz sem, Ben sztornó. És lakótárs. Nem kockáztathatok még egy bonyolult kapcsolatot az érzelmeim miatt. Apropó érzelmek... Keresnem kell holnap egy pszichológust.
 - Csak ennyi cuccod van? - kizökkentett a kérdése, párat pislogtam, és elmagyaráztam, hogy még lenn van pár bőrönd. Lekapcsolta a főzőlapot, és segített felcipekedni, aztán megmutogatott mindent, végül pedig a főzésre hivatkozva hagyott kipakolni.

Tulajdonképpen egész barátságos lakás, és azt hiszem, Bennel is jóba leszünk. Semmi nem túl nagy, és akár úgy is tűnhet, hogy nem fogunk elférni. A rövid kis előszobából nyílt a kis konyha, és a nappali, ami gyakorlatilag az ebédlő szerepét is betöltötte. Innen következett még három ajtó, az első Ben szobája, a középső az enyém, a harmadik pedig a fürdő, vécével. Komoly félelmeim voltak a hely nagyságát illetően, de az angol leleményességnek hála, tökéletesen megoldották. Minden helyiségben falba épített polcok, szekrények voltak, amikbe pakolni lehetett, és mivel beépítettek, észre sem lehetett venni, hogy elvennének a tér nagyságából. Az én szobám is ilyen volt. Bár a fehér falak, és a fehér bútorok kicsit feszélyeztek, de ahogy kiraktam pár képet, sokkal barátságosabb lett. Mindenesetre holnap első dolgom lesz, hogy vegyen pár falmatricát, vagy valami király képet.

Az estét ismerkedéssel töltöttük. Ben spagettije ígéretesen illatozott a tányérban, ahogy letelepedtünk a
kanapéra. Mellettünk stílusosan egy BBC csatorna duruzsolt halkan, mi meg felváltva kérdezgettük egymást mindenféléről. Mesélt nekem a zenéről, hogy egész életében a BBC Symphonic Orchestra-ba készült, és hogy ösztöndíjjal, kitűnő jegyekkel került az egyetemre, a családjáról, akik Perterborough-ban élnek, ő is onnan származik. Én meséltem az otthoni életemről, a honlapról, hogy tanácsadó voltam, és hogy miért és hogyan vagyok most itt.
Hajnalig beszélgettünk, a végén már csak értelmetlen hülyeségekről, hogy mitől lesz adás a tévében, és hasonlók.

 - Jó reggelt! - huppantam le az egyik bárszékre a konyhapult előtt. Teljes harci díszben voltam, fekete szoknya, fehér blúz, magassarkú, tökéletesen fésült haj, enyhe smink, ami kiemelte a nagy birka szemeimet, hogy még megnyerőbbnek tűnjek. Szeretem ezt elsütni, az emberek szíve megesik a nagy bociszemek láttán, és szinte mindig bejön. A rendőrségnél sokat használtam, Horváth irigykedett is miatta.
 - Jó... - fordult meg Ben, elnyújtva az első szót, aztán áthatóan végigmért a cipőm sarkától a fejem búbjáig. - reggelt. Azt a rotyóba.
 - Mi az? Félregomboltam az ingem? - kaptam a fejem a blúzom felé. Ő csak csettintett a nyelvével, a fejét rázta, és töltött egy bögre kávét.
 - Hányra mész?
 - 11 - kicsit még csevegtünk, aztán elindultam. A taxiban eszembe jutott Ben arca, és azon morfondíroztam, hogy volt-e már olyan személy az életembe, akivel pillanatok alatt bizalmasok lettünk. Mintha mindig is ismertem volna. Nem hiszek az ilyesmiben, de határozottan találkoztunk már valamikor, ha más nem, előző életünkben legjobb bizalmasok lehettünk.

Idegesen tördeltem az ujjaim, ahogy beléptem a forgóajtón, és a recepción elmagyaráztam ki vagyok, és honnan jöttem. Azonnal egy beléptetőkártyát csináltattak velem, hogy később ne kelljen lefutni ezeket a köröket. Remek... Most Isten tudja meddig, ezeket a gülü szemeket kell mutogatnom. Kicsit elméláztam a képen, amikor valaki nekem jött, lesodorva a vállamról a táskát, ami atomjaira ömlött a padlón. Halkan szitkozódtam magyarul, és leguggoltam, hogy összeszedjem mindenem.
 - Sajnálom... - a szívem kettőt kihagyott,ha nem hármat, mikor felnéztem az előttem guggolóra, aki segített a cuccaimmal. Benedict Cumberbatch. Azt a hét meg a nyolcát... Ez a pali élőben még jobban néz ki! Vagyis... Inkább a sármja, ami ledönti az embert, bár gyanítom, hogy inkább az általa megformált Sherlock karakterbe vagyok szerelmes.
 - Semmi baj, már kész is - ráztam a fejem, és felálltam. Mosolyogva bólintott, és már ott sem volt. Hát.. Erről ennyit. Biztos elfoglalt, miért is csevegne velem, azt se tudja, ki vagyok, és mit keresek itt.
Moffat irodája felé vettem az irányt, és határozottan kopogtattam. Egy ideig halk susmust hallottam csak bentről, aztán kiszóltak, hogy mehetek. Még meg kell szoknom, hogy minden angolul megy...

 - Á, Miss Jávor - tárta felém a karjait vidáman Moffat, felállt az asztala mögül, hogy erősen kezet rázzon velem. De hülyén hangzik... Miss Jávor...
 - Jó napot, örülök, hogy megismerhetem! - bólintottam tisztelettudóan, és elfogadtam a helyet, amivel kínált. Eddig nem figyeltem, ki ül még az asztalánál, aztán felfedeztem az egyetlen ismert arcot, akivel itt tartózkodásom óta találkoztam. - Ági!?
 - Helló, Vivi! Megleptelek, mi? - cinkosan kacsintottak Moffattal, én meg csak kapkodtam a fejem. - Azért vagyok itt, hogy lássam az arcod, amikor elmondjuk, mi lesz a feladatod. Pontosan.
 - Egy régebbi műsorunk vérfrissítésére vállalkozunk - vette át a szót Moffat. - Ági, akarod te? - a mellettem ülő volt főnököm nevetve bólintott, és úgy nézett rám, mint egy 5 éves, aki be akar avatni abba, hova rejtette a gumicukrokat.
 - A Sherlock. A negyedik évadra elfogynak Doyle könyvei, de a csatorna berendelt további évadokat - Ági arcán körbefutott a szája, az arca kipirult az izgalomtól.
 - Ezért szeretnénk Önnel dolgozni. A tapasztalatai, és a megoldott ügyei segíthetnek minden munkafolyamatban, hogy a sorozat sikeres tudjon maradni. Bár, még csak a harmadik évad forgatásait kezdtük, szeretnénk, ha csatlakozna, hogy felvegye a fonalat - folytatta a férfi. Én csak ültem a fotelban, mint aki megkukult, és csak akkor vettem észre, hogy a szám is nyitva van, amikor éreztem, hogy kiszáradt. - Mit szól?
 - Azt a rohadt... - nyögtem magyarul, mire Ági felnevetett, Moffat meg csak nézett ránk. - Mikor kezdek?