2014. április 2., szerda

17. fejezet - Kakaódélután Csipkerózsival

Hey, sweeties!!

Srácok, először is bocsánatkéréssel tartozom, amiért ennyit késtem, de mentségemre szolgáljon, hogy időm nagy részét így is a BBC teszi ki, igaz, szakdolgozat formájában. 
El sem tudom mondani, mennyi jó dolog türtént az utóbbi időben a bloggal. Nem kívánlak titeket itt untatni vele, a 'Díjak' menüpontban megtalálható minden. És egy interjúajánló velem, amit ITT találtok meg.
Az előző fejezethez érkezett elméletek, amiket facebook-on és itt, a blogon kaptam tőletek, meglepett. Ben? Ben Evans lenne a dőlt betűs gyilkos? Nem szeretnék semmit előrevetíteni, de ez volt a legmeglepőbb. Ha ő az, sokan már nem fognak meglepődni. :-D Persze, azért voltak mások is a listán, akikre sokkal kevésbé ragasztható a cím, tekintve, hogy Ben valóban sok időt tölt Vivivel. Minden kiderül. Nem is olyan sok van hátra addig. Ez itt már a 17. fejezet, ami azt jelenti, hogy 7 van hátra, és egy epilógus.
Hihetetlen, hogy idáig eljutottam. A Ti segítségetekkel. Most mindenki tapsolja meg magát. :-D

Spoilerveszély:
Gyerek, sütemény, Benedict. 

xx, Elly 



*** 


- Egy tetves süteményt sem tudok megsütni! - üvöltöttem mérgesen, és a sütőrácsra dobtam a tepsit, benne a félig kész specialitásommal, a háromszoros élvezettel.
 - Minden oké? - lépett mellém Ben.
 - Nincs,semmi nincs rendben. A fele nyers.
 - Szar a sütőnk - vont vállat, és visszabattyogott a laptopjához.
 - Remek... - mormoltam az orrom alatt, és új stratégián agyaltam, hogy megmentsem a sütit.

Nem igazán tudtam, hogy mit visz az ember egy hétvégére, amikor két majdnem idegen gyerekre vigyáz egy emberrel, akit a világon mindennél többre tart.
Bepánikoltam, így folyamatos skype összeköttetésben a nagymamámmal nekiálltam sütni, ugyanis szerinte egy tálca sütemény a legjobb megoldás minden kínos pillanatban. És most még ez is elúszott... 
Még sosem fordult elő ilyesmi velem. Anyu mindig azt mondta, ha riporter nem is leszek, még elmehetek cukrásznak, vagy szakácsnak. Otthon csak én vagyok a helyi Jamie Oliver, aki a semmiből is nyolcfogásos vacsorát rittyent, és sosem használ receptet. Erre most tessék. Nyers a sütim fele.

 - Semmi vész, Jávor. Csak vágd körbe, és tedd vissza a félkész felét... - nyogtatóan dorombolva mormoltam magamnak minden mozdulatot, hátha attól könnyebb lesz.

 - Hát... Mit akarsz, egész jó! -  vette el a tálcáról azt a szeletet Ben, amit éppen akkor tettem rá.
 - Hé! Ne edd meg az összeset!
 - Ó, pardon, Mr. Cumberbatch éhen halna nélküle - biggyesztette le csúfondárosan a száját, és egyszerre betömött még egyet, csak, hogy nyomatékosítsa szavait.
 - Ki a konyhából - ráztam nevetve a fejem, aztán tettem neki egy tányérra, hogy hétvégén is legyen, ami emlékezteti rám. A többit hatalmas gonddal illesztettem egy tálcára, aztán rápattintottam a fedőt, mind a hűtőbe tettem, és mint aki jól végezte dolgát elvonultam fürdeni. 

  
*
" - De ez így csúnya... - húztam vissza a lábam a takaró alá.
 - Neked van a legszebb lábfejed a világon, ha feltörte a cipő, ha nem - mondta határozottan Benedict, és megsimogatta a takaró alatt az elmíltett testrészem.
 - Mi lesz, ha mindenki rájön?
 - Mindenki rájött, Vivi... Egész este mással se foglalkoztam, csak a vörösbe öltözött igazi Sherlockkal... 
 - Gondolod, hogy jó ötlet? - kicsit elkomorult az arca. - Úgy értem, mi van, ha azt hozzák ki belőle, hogy csak azért lehetek a BBC-nél, mert Benedict Cumberbatch megdöntött.
 - Néha meglep, mennyi butaságot tudsz összehordani...
 - És ha csak azért kedvelsz, mert olyan vagyok, mint Holmes? - egy pillanatig kikerekedett szemekkel nézett rám, aztán kibukott belőle a nevetés.
 - Szerinted én Sherlock Holmesszal akarok együtt lenni? Jesszussom, Vivi... Amilyen gyönyörű és okos vagy, annyira önbizalom hiányos is...
 - Nem hibztathatsz érte - ráztam a fejem komolyan. - Te egy tehetséges színész vagy, és a nők bálványa. Elbújhatok mögötted.
 - Csak feleannyira szeretnék tökéletes lenni, mint amilyen te vagy - ellágyultak a vonásai, szeretettel nézett rám, és a fülem mögé tűrt egy tincset, ami kiszabadult az estére készített laza kontyból. 
 - Akkor te komolyan kedvelsz engem?
 - Nem emlékszel az első közös hétvégénkre? 
 - Dehogynem!
 - Akkor ne kérdezz butaságokat... - pontosan tudtam, mire gondol. Pár paparazzi megtalált minket piknikezés közben a gyerekekkel. Mi lettünk a hét csodapárosa. 

Aprót bólintottam, mire közelebb húzott magához, hogy lágyan megcsókolhasson. Keze a derekamról a hálóingem pántjához vándorolt, hosszú ujjai ügyesen söprték le a vállamról a vékony anyagot..."

- Basszus! - ijedten, levegő után kapkodva ültem fel az ágyban. Szinte letéptem a fejemről az alvómaszkot, és kipirult arccal a konyhába mentem, hogy egy earl grey lenyugtasson. Az első mánia, amit az angolok rámragasztottak. Mindenre megoldás egy tea. És tényleg...

Ennek nem szabad megtörténnie. Az álom. Soha nem lehet valóság. 
De miért is? Az elmúlt évek másról sem szóltak, mint Benedict Cumberbatchről. És most mégis. Ha bekopogna és szerelmet vallana, rácsapnám az ajtót. Pedig az első hetekben másra sem vágytam.
Megijedtem tőle. Attól ijedtem meg, hogy itt van, közel van, egy karnyújtásnyira. És ha megkapnám? Éljek örökös kétségbeesésben, hogy vajon mikor habarodik bele az egyik tökéletes kolléganőjébe? Jézusom... Nem bírnám. Amúgy sem tudnám kimutatni, mit érzek, és idővel csak elmarnám magam mellől, mint az előző jelentkezőket. 
Persze ez csak teória. Én nem kellek neki.


*


  - Jól vagy? - kérdezte Martin a másnapi forgatáson. 
 - Nem túl sokat aludtam... - vallottam be.
 - A hétvége miatt?
 - Nem... Csak azt hiszem, sok volt az esti earl grey - füllentettem. Nem kicsit, nagyon. Egész éjjel csak három szó kattogott a fejemben: hétvége, gyerekek, Benedict. 
 - Hoztál cuccot? - vágódott mellém Benedict, közben egy pillanatra sem szűnt meg a telefonján pötyögni. Az utóbbi időben szokása a semmiből felbukkanni, ahogy Martinnak a semmibe sunnyogni. Szinte forgatókönyv szerint csinálják. Benedict feltűnik, ezzel egy időben, és egy sunyi mosoly kíséretében Martin eltűnik. 
 - Igen. Az irodámban hagytam. 
 - Túracipőd van?
 - Készültem. Nem pakoltam be az összes magassarkúm  két napra, amit két 10 alatti gyerek felvigyázásával töltök - Benedict csak bólintott, és a telefont bújta. Idegesített. Nem hiszem, hogy vagyunk olyan kapcsolatban, hogy rászóljak, mindenesetre megköszörültem a torkom, hátha leesik neki, hogy nem illik figyelmen kívül hagyni egy nőt, aki éppen készül vele tölteni a hétvégét. 
 - Bocs, csak rendeltem otthonra. Jó móka lenne elvinni a gyerekeket bevásárolni, de nem akarom kitenni őket a fotósoknak. És téged se.
 - Ó, sweetie... Már megszoktam... - idegesen haraptam el a mondat végét. Sweetie? Mi a franc van velem? Csak a közeli barátaimat hívom így... Paprikavörösen hajoltam a forgatókönyv fölé, és véletlenszerűen belelapoztam. Csak pillanatokkal később mertem felnézni, csak titokban. Benedict mosolygott.



*


A pénteki forgatás utolsó pár órája... Nos, életem leghosszabb percei voltak, amik mintha visszafelé kattogtak volna, csak hogy még jobban feszítség a húrt.
Benedict is kicsit idegesnek tűnt, a hűvös profizmus mögött megbújt a félelem, hogy két gyerekre kell vigyáznia. Tudom, hogy már szeretne sajátot, de ilyen hosszú ideig még nem bízta rá senki a csemetéjét.
Persze az övé mellett eltörpült az én totális tudatlanságom a gyerekfelvigyázás területén. Egyszerűen nem értek hozzá, kár is szépíteni. Egy gyereknek ki kell mutatnod az érzelmeid, amiket belőlem maximum egy makkegészséges szív vált ki, amit éppen akkor metszettem ki valakiből a boncasztalon.
Páran észrevették, hogy sem én, sem Benedict nem vagyunk a toppon, de amikor táskákkal felszerelkezve toporogtunk a csatorna épületének előterében, és a két Freeman utánpótlás százzal futott felénk, még a recepciós nő is felnevetett. Szusszanásnyi időm sem volt, Grace már a nyakamba vetette magát, és Fülöp hercegről kezdett el fecsegni.


 - Vivi? - hajolt előre Grace az ülsemhez, már amennyire a biztonsági öv engedte.
 - Tessék?
 - Szerinted még sokáig kell várnom, hogy hosszú hajam legyen, mint Csipkerózsikának, és neked? - mosolyognom kellett a kérdés komolytalanságán. Benedictre sandítottam, aki éppen tökéletesen vett be egy kanyart, és ugyanúgy felfelé görbült a szája, mint nekem.
 - Szerintem ha elég türelmes vagy, meglátod pikk-pakk megnő - kacsintottam a visszapillantótükörbe.
 - Beeen... Mit csinálunk ma? - kérdezte Joe a babája haját birizgálva, fel sem nézve az említetettre.
 - Mit szeretnétek csinálni?
 - Csipkerózsika! - kiabálták hátulról. Kicsit megkönnyebbültem. Nekem is ez volt annak idején a kedvenc mesém, plusz addig is csendben vannak.

Benedict elegánsan hajtott fel a garázshoz, aztán ahogy a kocsi leállt a sötét raktárban, a két gyerek azzal a lendülettel kattintotta ki az övét, Grace pedig már ki is ugrott a kocsiból. Benedict  csomagtartóból pakolt ki, amíg én Joe-t szabadítottam ki.

- Menjetek be, amíg én pakolok! - dobta felém a lakás kulcsait a göndör Sherlock, amit az utolsó pillanatban kaptam el fél kézzel, ugyanis Joe elfelejtett kimászni a kezem közül.
- Vivi, gyere már! - sürgetett Grace. Kicsit eltököltünk a bejáratnál, tekintve, hogy fogalmam sem volt, melyik kulcs nyitja a zárat, aztán ahogy kattant, Joe kiugrott a karjaimból, és a nővérével karöltve sprinteltek a lakásba.
- Kakaót szeretnék - húzta meg a szoknyám szélét a kisebbik Freeman, egyik hóna alatt szorosan a babáját tartotta, és boci szemekkel nézett fel rám.
- Oké... Kérdezd meg a nővéred is - próbáltam az időt húzni, ugyanis fogalmam sem volt, hol keressem a konyhát, és abban a kakaót. Joe kiabálva szaladt a nővére után, amíg én az említett helyíséget kerestem, és vártam, hogy Benedict végre feljöjjön, és megmutassa. Nem tette. A bejárattól vezető kis folyosó végén a nappaliba értünk. Onnan az első ajtó zsákutcának bizonyult, afféle dolgozószoba lehetett, tele könyvekkel, az asztalon különféle papírtömbökkel, gondolom forgatókönyvekkel. Halkan tettem be az ajtót magam előtt, nem akartam befurakodni Benedict magánszférájába, és új irányt kerestem. A következő egy tágas folyosó volt, vagy inkább egybenyitott tér, aminek igazán sok funkciója nem lehetett, csak egy vitrines szekrény néhány üveg és porcelán étkészlettel foglalt helyet, és két nagyobb szobanövény. De ennek a folyosónak a végén végre várt a konyha. Hatalmas, amerikai stílusú, tiszta, rendezett. Ezekkel a szavakkal tudnám leírni. Szerintem a mi konyhánk négyszer fért volna bele, de ha nagyon ügyes vagyok, ötödszörre is be tudnám szuszakolni. Jobbról kezdtem nyitogatni a szekrényeket, eredménytelenül. Az utolsó reményem a hűtő volt, bár belém nevelték, hogy az az igazi kakaó, amit te magad csinálsz kakóporból és cukorból. A papám nagy mestere ennek. Végül a hűtőben találtam. Minuszpont, Benedict. - Csak a hűtőben van... - biggyesztettem le a szám, az előttem álló két gyereknek, de ők csak csillogó szemekkel nézték a dobozt. - De ha nektek ez is jó lesz, ám legyen. Melegen, vagy hidegen?
- Anya mindig langyosan csinálja - közölte Joe. Bólintottam, és hála az előzetes felderítésnek, a bögréket már könnyen megtaláltam.
- Ó, nekem is csináltok? - lépett a hármasfogatunk mellé Benedict. A két kislány a konyhapulton két oldalról fogta közre a mikrót, míg én előtte könyököltem.
- Gondoltam te is szeretnél, úgyhogy igen - fel sem néztem, annyira koncentráltam a mutatóra, hogy pontosan akkor vehessem ki, mikor kell.
- Remek! - kedvesen lapogatta meg a vállam, amitől nekem összeszorult a torkom, és emlékeztetnem kellett magam a tegnap esti okfejtésemre, hogy miért is nem lenne jó, ha közel kerülnénk egymáshoz. - Lányok, nappali! Mindjárt kezdődik a mesedélután! - egyesével szedte le a két Freemant a sötét márványlapról, hogy befussanak a nappaliba. Pár pillanatig nézte, ahogy a bögrék forognak a mikróban, aztán hallottam magam mögött a zacskócsörgést, gondolom valami nassolnivalót készít elő. Kivettem a bögréket, és tálcára téve a nappaliba egyensúlyoztam vele, ahol már elterülve a kanapén a két gyerek várta, hogy mi is csatlakozzunk. Nemsokára Benedict is bekacsázott egy tálcával. Grace és Joe ragaszkodott hozzá, hogy közéjük üljünk, hogy Joe Benedict, míg Grace az én ölembe mászhasson, így nem tudtam kikerülni, hogy ne legyen a világ legszebb embere a közvetlen közelemben minusz két centire tőlem.

- Grace - nyújtottam felé egy piros pöttyös bögrét, Joenak egy ugyanilyet kék pöttyökkel, Benedictnek pedig egy fehér bögrét, amin a "Sherlock" felirat díszelgett.
- Tulajdonképpen ez a tiéd - nyomta vissza a kezembe. - Neked csináltattam. - intett a szemével, hogy forgassam körbe a poharat, aminek a másik oldalán a "real" szó díszelgett.
- Köszönöm - suttogtam zavarodottan. Mosolyogva bólintott, és az utolsó bögréért nyúlt, aztán elindította a filmet.
- Apa mindig átkarolja anyát, ha filmezünk - nézett fel Joe Benedictre. Én először nem értettem mit akar, aztán egy erős kar vont magához, ezzel elmozdítva engem, és Grace-t is. Mereven, kikerekedett szemekkel ültem, és csak félve sandítottam a két kislányra, akik elégedetten mosolyogtak, és a továbbiakban csak Disney '59-es klasszikusának szentelték minden figyelmüket.

3 megjegyzés:

  1. Helló! Nagyon tetszik ahogy írsz, és most is élvezet volt olvasni! Remélem gyorsan hozod a kövit. Már irtó kíváncsi vagyok! :D
    Sherlock Holmes forever!! ♥

    Mimoza014

    VálaszTörlés
  2. Ez a rész nagyon aranyos lett. ♥ (: Nagyon jó! ^^

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Hát először is, a két Freeman csemete valami tündéri. A végén az az " Apa mindig átkarolja anyát, ha filmezünk" hát én kész voltam :D Kis kerítőnők :D
    Az egész rész pont annyira volt édes, hogy az ne legyen zavaró, és tetszett Vivi alkalmankénti esetlensége. :)
    A részről most többet nem tudok írni, viszont tegnap elolvastam az elejétől. Eleinte csak a móka kedvéért, aztán már az hajtott, hogy találjak teóriát, és ami azt illeti találtam is. Többet is, és szép lassan, kizárásos alapon végigrongyolnék a szereplőkön.
    Humbandot kizártam, egyrészt a lába miatt, másrészt azért, mert egy dolog, hogy valakinek egyszer gyilkos legyen a nyomozótársa, na de kétszer?
    A híres szereplőket gondolkodás nélkül húztam le a listáról, mert nem gondolnám, hogy bárkit "belekevernél" ilyesmibe.
    A következő gondolatom a sokak által preferált Ben volt, de én őt sem gondolnám. Egyrészt, mert talán túl kézenfekvő lenne, másrészt ugyanúgy Evans, mint a Te írói neved.
    Őket kizárva maradt három lehetőségem, ebből egyet tartok valószínűnek, azt tudom alátámasztani.
    Az első tippem Ági volt. Közel áll Vivihez, sokat segített neki... Tényeim nincsenek, a gyilkossággokkal sem tudom őt kapcsolatba hozni, csak egy érzés.
    A következő lehetőség, hogy még nem ismerjük a gyilkost, és ő egy Moriartyhoz hasonló gonosz lesz. Lehet, de ezt sem érzem annyira kézzelfoghatónak.
    Nem úgy a harmadik teóriát! Amikor újraolvastam, már fogtam a fejemet, hogy hogy lehettem ennyire osoba elsőre. A harmadik tippem Vivi. Az első dőltbetűs résznél vált gyanússá, mert ott a gyilkos az apját ölte meg, és Vivi apja is meghalt. A másodikkal először nem tudtam összehozni, aztán elértünk oda, hogy Harry fel akarta venni a kapcsolatot Vivivel a halála estéjén. Talán fel is vette... A harmadikból csak a lakótársat tudnám kiemelni, ez szintén illik a képbe. És mivel illesztem ezt Vivi személyiségébe? Skizofrénia, diszfunkcionális személyiségzavar vagy valami hasonló. :D
    De persze simán lehet, hogy nincs igazam, és csak egy hülyeségbe lovalltam magam bele :D
    Még a fejezethez annyit, hogy imádtam a Cumberbatch úr által készíttetett bögrét :P tetszett a rész, várom a folytatást :)
    Puszi, Dora G.

    Ps.: bocsi a hibákért, de telóról írtam a komit.

    VálaszTörlés